Herczeg Ferenc rendíthetetlen híve volt Tisza Istvánnak és az általa vallott politikai nézeteknek. Kettejük napi kapcsolatai alapján tudta, Tiszán kívül senki oly világosan nem látta, hogy a Monarchia türelmetlen örököseivel – a szerbekkel, a románokkal, a csehekkel és a horvátokkal – előbb-utóbb be kell következnie a véres leszámolásnak. Az összecsapást (a háborút) azonban szerette volna addigra halasztani, míg a Monarchia – és benne Magyarország – a fegyverkezés, a hadserege fölfegyverzésének terén pótolja mindazt, amit a tizenhat évi obstrukció idején elmulasztott.
Már az 1899-iki véderővitában kimondta: „Készülnünk kell arra a háborúra, amely igen könnyen fejlődhetik a magyar nemzet élethalál-harcává." Az életre-halálra menő összecsapás mégis a lehető legalkalmatlanabb időben következett be. „A nemzet készületlen volt a szó fizikai és erkölcsi értelmében – írja Herczeg A gótikus ház című emlékiratában. – Az obstrukcióval, amely rövid megszakításokkal 1896-tól 1912-ig tartott, elvesztegettünk tizenhat pótolhatatlan esztendőt a nemzet életéből." Történt mindez akkor, amikor már mindenki látta, Magyarországon a nemzetiségi kérdés évtizedek óta egészében el volt rontva, s amikor a nemzetiségek soraiban már zajlott a nyílt lázítás. „A nemzetiségek már nem is akartak megegyezni a magyar állammal, tudták, hogy a főherceg-trónörökös, akihez bejáratosak voltak a vezéreik, teljesen az ő emberük és gyűlöli a magyarokat." Ferenc Ferdinándnak az volt a rögeszméje, hogy a Monarchia integritását a csehek és a románok fogják megvédeni a magyarok ellen.
Másutt így fogalmazott: „A trónörökös tudvalevően a dualizmusról a föderalizmusra akart áttérni, hogy megmentse a Monarchiát. Úgy gondolta, nem lehet a szlávok és a románok ellen kormányozni, azért azt a kivezető utat választotta, hogy a németek és a magyarok ellen fog uralkodni. A történelmi géniuszának már nem maradt annyi ideje, hogy meggyőzze Ferenc Ferdinándot arról, hogy csöbörből vödörbe vitte volna a Monarchiát. [...] Ő utálta és megvetette azt az ezeréves nemzetet, amelyből a királyság félisteni előjogait akarta elnyerni."
Herczeg Ferenc úgy vélte, Magyarország bölcs politikával elébe mehetett volna a tragikus végkifejletnek, ha időben – a kiegyezés pillanatában – megoldja az általános titkos választójog kiterjesztésének, és azzal együtt a nemzetiségek képviseletének kérdését. A millennium utáni két évtizedben erre már nem volt lehetőség. Tisza István is pontosan tudta, hogy az általános titkos választójog alapján megejtett választásokon 150–200 nemzetiségi és 250–300 magyar jutna képviselői mandátumhoz.
A nemzetiségi lázongások és a bécsi udvar megerősödött magyarellenessége idején Herczeg Tisza Istvánban látta azt az egyetlen államférfit, aki a századforduló éveiben „teljes nagyságában felismerte és átérezte a nemzetet fenyegető veszedelmet, és aki egész exisztenciája latba vetésével kész volt azzal szembeszállni". Nem Tisza kedvéért lett politikus, a szabadelvű párt tagja azonban kifejezetten az ő programja miatt maradt. Ha ő nincs – írta visszaemlékezéseiben –, akkor alkalmasint pártonkívüli hatvanhetes lett volna. „Amióta politikailag gondolkoztam, a 67-es kiegyezés híve voltam, mert meg voltam arról győződve, hogy a kiegyezés a legnagyobb szerencse, mely a nemzetet Mohács óta érte. Csak úgy jöhetett létre, hogy lángeszű magyar államférfiak állottak szemben a bécsi középszerűségekkel [...]. A kiegyezés egy nagyhatalom és szövetségeseinek védelme alá helyezte a magyar nemzet törekvéseit. Ez volt a maximuma annak, amit a magyarság egyáltalában remélhetett. Nagyon természetes, hogy a teljes magyar államiság, főleg a nemzeti hadsereg nekem is szívügyem lett volna, de tisztában voltam azzal, hogy az adott viszonyok közt nem valósítható meg. Nem, mert a dinasztia, nemkülönben egész Ausztria, Horvátország és a magyar nemzetiségek nagy része ellenezték volna."
Herczeg Ferenc szemében Tisza István vezérségre született államférfi volt, a magyarság megmentéséért vívott küzdelmében azonban egyedül maradt. Igazából nem volt ő sem arisztokrata, sem demokrata, nem volt sem legitimista, sem köztársasági elkötelezettségű, a valóságban ő minden együtt volt, elsősorban azonban mégiscsak magyar. Magyarország jövőjét a Monarchián belül az Ausztriával történő újabb kiegyezésben látta, ezért konzervatív politikát folytatott, mert az volt a meggyőződése, hogy ezzel szolgálhatja legjobban a nemzetét. Gróf Tisza István című, 1926-ban megjelent tanulmányában így fogalmazott: „Tisza egyénisége csakugyan a faj terméke volt, amint a bazaltkő a vulkán terméke. Aki őt ismerte, az körülbelül mindent ismert, ami a magyarságban erőt és nemességet jelentett. Öntudatlanul egy volt a magyarsággal, úgyhogy időközönként az ő szájából a magyarság hangját hallottuk. A gyűlölet, amely őt életében körüllobogta, a beteg faj önmarcangolása volt. Élete kétségbeesett kísérlet volt, hogy megtámassza a birodalom roskadozó oszlopait. Midőn Magyarország elbukott, neki is buknia kellett, és sorsa őt a dicsőséges legyőzöttek sorába állítja, olyan nemzet hősi csapatjába, amely nemzet nem a szerencséje, hanem fiainak áldozatkészsége által áll fenn. A háború előtti könnyűvérű Magyarország irtózott az ő vallásos komolyságától, a hermafroditákat pedig megbotránkoztatta lényének férfiassága [...]." Tiszának volt elegendő bátorsága kimondani a legfájdalmasabb igazságokat is, ezért volt olyan kicsiny az őt követni képes híveinek tábora. Sorsa beteljesedését látta abban, hogy Tisza Istvánt 1918. október 31-én, a forradalom előestéjén gyilkolták meg. Ő volt Magyarország maradék ereje és reménysége, meg kellett halnia a forradalom első napján, mert a forradalmak bukása után „a megcsalt és meggyalázott nemzet megint az ő nevét kiáltotta volna".
A Városligetben elcsattant puskalövés a történelmi Magyarországot búcsúztatta. A forradalmak bukása és a trianoni döntés után megjelent Tisza István az ember (1921) című tanulmányában Herczeg így fogalmazott: „A nemzet akkor fogja megengesztelni leghívebb fiának emlékét, ha fölépíti azt a Magyarországot, amelyről Tisza István álmodott."
