Atata nemigen szíveli a strandot. És most irtó visszafogottan fogalmaztam. Ő nem szokott ennyire finomkodni. Mit lehet csinálni egy héten keresztül a tengerparton?! Izzadsz meg kóvályogsz a napon, felsülsz s utána szenvedsz, állandóan hangolnak körülötted, vagy rád lép valaki, ha meg nagyon peches vagy, a közelben egy kávézószerűség is van, ahol nonstop valami hallgathatatlan púderzenét nyomatnak recsegő hangszórókon keresztül borzadalmas hangerőn. Nem tudják, hogy nem a kvantitás, hanem a kvalitás számít! És így tovább. Az, hogy olykor mégis beadja a derekát egy nyaralásnak, csakis az öreglánynak köszönhető, aki valamilyen női furfangossággal vagy mi a csudával, rá tudja venni, hogy utazzunk el a tengerre.
Azok után, hogy idén csitt-csatt véget ért a tanév, a zősök ripsz-ropsz intézkedtek, így érkeztünk már szezonnyitásra az egyik adriai szigetre. A fater nem hazudtolta meg önmagát, míg a legtöbben mindennap napolajjal, krémekkel és üdítőkkel tömött szatyrokkal érkeztek a kavicsos fürdőzőhelyre, ő általában egy-két könyvet hozott magával. Ugyanis egy kisebb koffernyi olvasnivalót hurcolt el itthonról magának az Adriára. Hadd legyen! Leterítette a törülközőt egy fa alá, rátelepedett és felütötte az épp aktuális olvasmányt – neki ennyiből állt a strandolás. Pontosabban állt volna, ha amama nem okvetetlenkedett volna neki folyton, figyelmet követelve magának, mint akkor, amikor épp egy izgi cikket olvasott el a zokostelóján.
– Nem haragudnék, Tematild – duzzoga az öreg –, ha egy kis türelemmel lennél, amíg végig olvasom a fejezetet, egy perc az egész.
– Jó, jó, Tegyula – bólogata a muter, de látszik rajta, alig tudja kivárni, hogy leteljen az a fránya hatvan másodperc. – Ezt figyeld – szólala meg, amikorra úgy ítéli meg, hogy most már lehet –, a világhírű neurológia professzor a Harvardról, a Tánci Rudi, megfogalmazta azt a négy szokást, ami a leginkább árt agyunk egészségének! Képzeld, az első helyen a nyolcórás munkaidő áll. Azt mondja, ennyi munka megöli a produktivitást és az agysejtjeinket, s ettől gyorsan ki lehet égni.
– Én örülnék, ha csak nyolc órát kellene dolgoznom naponta – voná meg a vállát atata. – Annyi időt minimum csak a cégben el kell töltenünk, aztán jön a pluszmunka, a mellékállás és az itthoni meló, néha úgy érzem, nekem nem a 24, hanem a 48 órás nap is rövid lenne ahhoz, hogy utolérjem magam! És lám, most is, ahelyett, hogy a feladataimat végezném, itt heverészek!
– Olykor pihenni is kell – elmélkede az öreglány.
– Ha te ezt annak nevezed, legyen – jegyzé meg fintorogva a fater.
– Második veszélyként Tánci Rudi a befelé fordulást említi – folytatá az edukációt amama. – Az agynak fontos, hogy kapcsolatban legyünk másokkal. Az elszigetelődés növeli a pszichoszociális stresszt, akárcsak a szív- és neurológiai betegségek kialakulásának kockázatát, továbbá a magány növeli a szorongás és a depresszió kockázatát.
– Ajjaj – bozsékola az öreg –, engem már annak a gondolatától, hogy menni kell valahová, ahol szükség lesz idegenekkel társalogni, kiver a víz. Különben meg azt olvastam, hogy nemcsak a magánytól, hanem a sült krumpli zabálásától is előbb-utóbb bedepizel.
– Hallod-e, Tegyula, nem vagy valami nagy emberszerető – konstatála a muter.
– Szeretem én az embereket, Tematild – felesele atata –, csak tisztes távolságból.
– A harmadik veszély az agyra – ismerteté tovább az öreglány –, a sok képernyőbámulásban rejlik. Képzeld, ledolgozod a munkaidőt a zámítógép előtt, és utána a tévé előtt pihentetsz!
– Ez engem annyira nem fenyeget – legyinte a fater –, mert én inkább olvasok. Pontosabban olvasnék, ha hagynál!
– Jól van, na! – tevé a sértettet amama. – Mindjárt a végére érek. A negyedik veszély az agyra a modern élet egyik fontos velejárójában, a túlterheltségben keresendő, aminek folytán folyamatos rohanásban és késésben vagyunk. Ez egy olyan futam, ami elrabolja az összes időnket és energiánkat.
– Szerintem olyan elfoglaltságot kell találni, ami egyszerre szórakoztat és elégedettséggel tölt el – szögezé le bölcselkedve az öreg. – Számomra ilyesvalami az olvasás.
– De az olyan magányos tevékenység – háboroga a muter. – Brit és kínai zakemberek nemrég megállapították, hogy a cigarettázásnál és a mozgásszegény életmódnál sokkal jobban hozzájárul az öregedéshez a magányosság és az elégedetlenségérzet.
– Se magányos, se elégedetlen nem vagyok – jelenté ki mosolyogva atata.
– Most ki beszélt rólad?! – fakada ki az öreglány. – Rólam van szó, Tegyula! Én vagyok magányos és elégedetlen!
– És mit tehetek én ez ellen, Tematild? – értetlenkede a fater.
– Beszélgess velem többet, Tegyula! – így amama. – Tudtad azt, hogy a pszichológusok szerint a válaszmegtagadás a feltett kérdésre és a hallgatás is a pszichikai erőszak egyfajta formája?
– Azt akarod mondani, Tematild, hogy erőszakot követek el veled szemben azzal, hogy nem beszélek veled eleget?! – borula ki az öreg. – No de mi az, hogy elegendő?! Veled lehetetlenség annyit beszélni, amennyit igényelsz! Te legszívesebben álmodban is dumálnál!
– Azért nem kell túlzásokba esni – neheztele a muter.
– Azt azonban meg kell hagyni, hogy piszok tájékozott vagy – ismeré el huncutul mosolyogva atata.
– Naná! – kacérkoda az öreglány. – Sok mindent megtudhatnál az életről, ha nem mindig azokat a fránya könyveket bújnád, hanem többet cseverésznél velem. Például az év végéig Zerbiában új fajként bejegyzik a bánáti zamarat. Merthogy ezek az állatok 150 kilósak, az eddig az országban egyedüliként bejegyzett balkáni zamár pedig háromszor kevesebbet nyom.
– Most, ugye, csak incselkedsz velem? – kérdé a fater.
– A fittyfenét! – reagála amama. – Itt olvastam – mutata a telójára. – Még azt is írják, hogy ez a csacsifajta még a Mária Teréziával érkezett a Bánátba, nagy, kajla füle van, és zamárviszonylatban sok tejet ad, ami azért fontos, mert egy liter zamártej ötezer dinárba kerül, tíz deka zamársajt ára pedig a 12 ezer dinárt is eléri!
– Amindenit! – ájuldoza az öreg. – Ezek szerint uopste nem rossz dolog bánáti zamárnak lenni!
– Ha már az állatoknál tartunk – messéle fellelkesedve a muter –, azt hallottad, hogy elkészült egy eszköz, az úgynevezett Bugkiss, amelynek segítségével immár megcsókolhatók a bogarak?!
– Hogy a csudában működik egy ilyen szerkentyű?! – hitetlenkede atata.
– A csókra vágyó ember szájához egy szilikondarabot illesztenek – magyaráza az öreglány –, amely egy rúgós szerkezettel és egy agyagdarabbal a megkívánt rovarhoz kapcsolódik.
– No de meg mire jó ez az egész?! Ha unatkozol, fogod ezt a ketyerét, útra kelsz és a környéken a zösszes szöcskét, hernyót és ganajtúrót megcsókolsz?! És mi van akkor, ha egy darázs visszacsókol?! – trollkoda a fater. – Ez a pihent agyú feltaláló ipse jöhet majd hozzánk. Nem permetezzük le a krumplit, és annyi krumplibogár lesz, hogy kifulladásig csókolózhat velük. Közben majd nyomatjuk neki a Hungáriától a Csókkirályt.
– Nem rossz ötlet! – gondola bele amama. – A piacon meg majd azután csókos krumpliként, burgonyaként vagy pityókaként árulhatjuk a termést.
– Mit ne mondjak – vakará a fejét az öreg. – Ez a kütyü hiányzott az életünkből a legjobban!
Pistike, tereferélő zülőkkel strandoló okoscsacsi
