Covid, karantén, home office, vírusmutációk, epidemiológus, virológus, lélegeztetőgép, vakcina(útlevél), átoltottság, oltópont, oltási behívó, védőmaszk, vírusmutációk, reprodukciós ráta, PCR-teszt, távoktatás, korona-buli. Egy éve még sok kifejezés szokatlanul, furcsán, némelyik meg rémisztően hangzott a felsoroltak közül. Sőt nem is létezett.
Ma már más a helyzet. A többség hallotta, ismeri szinte mindegyiket. Egy év alatt meghódították az egész világot. Talán gyorsabban is. Az új típusú koronavírus, illetve az általa okozott járvány mindenesetre már egy éve folyamatosan gondoskodik arról, hogy az emberek jó része naponta felidézze valamelyiket közülük.
A vírus és a hozzá kapcsolódó ellenintézkedések már tavaly március óta meghatározó részei az emberiség és az országok hétköznapjainak. Kezdetben csak kevesen sejtették, hogy 2021 tavaszán a világ már a járvány harmadik hullámával viaskodik majd. A vírus első észlelésekor a többség alighanem abból indult ki, hogy ez egy belső, kínai probléma, ami a helyi hatóságokra tartozik. Csakhogy súlyos tévedés történt. A gondolkodásban és a terepen is. A vírus kínai (vélhetően 2019 decemberi) megjelenése, majd elhallgatott, és késlekedve történt elismerése után nem sokkal ugyanis világjárvány alakult ki.
Az ENSZ egészségügyi szervezete (WHO) 2020 januárjában előbb globális vészhelyzetet hirdetett (értsd: összehangolt, közös nemzetközi fellépést sürgetett a kór elleni küzdelemben), majd március 11-én hivatalosan is bejelentette a pandémiát, vagyis a világjárványt. Kínában és másutt kezdetben félrekezelték a járványt, az országok pedig egymással rivalizálva, fejvesztve igyekeztek beszerezni a védekezéshez szükséges eszközöket, kellékeket. A globális együttműködés helyett a nemzetállamok inkább saját maguk próbálták megoldani a védekezést.
A gyorsan elhatalmasodó válságban nemigen törődött senki a másikkal. Úgy tűnt, mintha mindenki elvesztette volna a lélekjelenlétét, miközben eluralkodott a félelem, amely azóta sem szűnt meg.
Önző és szűklátókörű közösségekből pedig Dunát lehetett volna rekeszteni akkortájt. Később valamicskét változott a helyzet, de érdemben nem, bár némelyik hatalom igyekszik ennek az ellenkezőjét elhitetni. Ajándékmaszkokkal, egy-egy ingyenes vakcinaszállítmánnyal és egyebekkel próbál segíteni, ám ezt alighanem saját (geo)politikai érdekeit szem előtt tartva teszi, pragmatikus, érdekalapú megfontolásból, és nem barátságból vagy jó szövetségesként. Bár ez a – népnek szánt, s a média egy része által előszeretettel szajkózott állami – propagandában egészen másként szerepel.
A tavaly március óta eltelt időszakban sem a határtalan segítőkészség jellemezte a többséget, a védőoltásokért pedig továbbra is nagy a versengés, mi több kíméletlen harc folyik értük. Nem véletlenül, hiszen az az ország, ahol előbb végeznek a vakcinák beadásával, előnyre tehet szert a többiekkel szemben; lakossága szabadon mozoghat és megmenekülhet a járvány fékezését szolgáló megannyi korlátozó intézkedéstől, miközben fuldokló gazdasága is levegőhöz jut, s ezáltal lendületet vehet. Arról nem is beszélve, hogy nagyobb lesz a befolyása annak az országnak, amely a legjobb védőoltást tudja előállítani.
A sietség immár követelmény, mivel a pandémia következményei majdnem mindenütt rettenetesek, amit az illetékesek néhol igyekeznek elhallgatni, vagy hamis adatokkal palástolni, néhol pedig kénytelen-kelletlen elismernek. A járvány elleni kormányzati és lakossági küzdelem sem olyan (sikeres), amilyenek sok helyen mondják.
Több állam vezetése ráadásul vírustagadó. Másutt csak a lakosság egy része az, jóllehet az illetékesek a legtöbb helyen igyekeznek elmagyarázni: nem szabad félvállról venni a veszélyt, s ideje lenne vakcináért jelentkezni, mert már hónapok óta az is létezik, sőt a tömeges oltások is megkezdődtek.
Nemcsak a lakosság vizsgázik, hanem minden állam, illetve érintett nemzetközi szervezet, intézmény és közösség, amelyekről sorra derül ki, hogy mennyire szervezettek, korszerűek, szolidárisak, vagy milyen a működő- és teljesítőképességük. Mindeközben a társadalmak és az egyének tűrőképessége, összetartozást jelző érettsége sem marad rejtve. De még az sem, hogy a kormányok és a politikai vezetők szerepe akár hosszabb távon is jóval markánsabb lehet, mint a válság előtt. És az is nyilvánvaló, hogy a járvány átalakította az életünket (hétköznapjainktól kezdve a fogyasztási szokásainkig), meg a világot is, amelyre további óriási változások várnak sok területen, kezdve a digitalizációtól és az oktatástól az egészségügyi hálózatokig.
A Föld népességét egyelőre a koronavírus okozta félelem és fáradtság gyötri. Meg a nyomasztó tudat, hogy még mindig nem látni az egész felfordulás végét, csak a naponta romló adatokat az elhunytak számáról, a regisztrált fertőzöttekről, illetve a pénzügyi és gazdasági veszteségekről, növekvő munkanélküliségről...
A zűrzavar szerencsére már nem akkora, mint a válság kezdetén volt, de még nem szűnt meg. Néhol talán már igen. Az elmúlt bő egy évben ugyanis több országban, köztük Ausztráliában, Új-Zélandon, Finnországban vagy épp Tajvanon – szakszerű, következetes és hatékony intézkedésekkel – sikerült megállítani a járvány terjedését. Nálunk még nem, de azért semmi okunk a szégyenkezésre: átoltottság tekintetében Szerbia az első három ország között foglal helyet Európában, megelőzve mindegyik uniós tagállamot, és kétféle vakcina gyártására is készen áll.
A lakosság másutt se bánná, ha a hatalom kellő hatékonysággal kezelné a járványhelyzetet, mert már senki nem akar rettegésben élni, sem a vírus jelenlétével barátkozni. Inkább nyitni szeretne mindenki. Az embereknek ugyanis elegük van már a vírus elleni óvintézkedések részét képező tiltásokból, szigorításokból, korlátozásokból és persze a bezártságból. No meg az egészségügyi kockázatokból, a munkanélküliség réméből, a szokatlan életkörülményekből és minden rosszból, amelyek együtt továbbra is példátlan bizonytalanságot okoznak minden társadalomban. Különösen azokban a rétegekben, amelyeket a krízis a leginkább sújt(ott).
Az állam (gazdasági) segítségnyújtása ezért különösen fontos. Ám csak a megfontolt és céltudatos támogatás segíthet valamelyest, hiszen rengeteg iparág került padlóra, az ott dolgozók közül pedig sokan úgy érzik, hogy nem törődik velük senki.
Néhol valóban nem tudnak nekik segíteni, másutt azonban igen. És nemcsak nekik, hanem a többi bajba jutottnak is. Az országok többsége máris gőzerővel üzemelteti a pénzjegynyomdát. A döntéshozók a válságtól való félelmükben megpróbálnak minél nagyobb összegeket juttatni a lakosságnak és a gazdaságba. Itt-ott már szinte kontroll nélkül öntik a bankókat a megfelelőnek gondolt helyekre. Az intézkedés kezdeményezői talán sejtik, hogy a megszépített statisztikai adatokkal nem lehet leküzdeni válságot. Azt meg bizonyára tudják is, hogy amit most tesznek, annak a jövő nemzedékei isszák meg a levét, merthogy rájuk hárul majd a gigantikus hitelek és támogatások visszafizetésének kötelezettsége. Az majd csak ezután derül ki, hogy mikor kezdődhet a törlesztés, viszont az már most is valószínűsíthető, hogy napjainkban hét szűk esztendőre kell felkészülni, különösen a világ fejletlenebb részein. A többiben sem sokkal kevesebbre. Az pedig borítékolható, hogy a rendkívüli helyzetnek rendkívüli gazdasági, pénzügyi, társadalmi és egyéb következményei lesznek, amelyeket – a széles körben tapasztalható – felháborodással, rettegéssel és indulattal aligha lehet felszámolni.
A vírus hosszú távú hatását az emberi szervezetre még nem ismerjük, inkább csak sejtjük, miként azt is, hogy a korábbi, megszokott életünkhöz megannyi keserűség után térhetünk vissza, ha visszatérhetünk egyáltalán. Mert ami ezekben a vészterhes időkben kimaradt az életünkből, azt aligha lehet bepótolni.
