Uram, legyen szíves álljon meg itt – mutatott a közlekedési rendőr a sor végére, amely az iskolajárda mellett húzódó kerítés mellett formálódott. Többnyire nyugdíjasokból állt össze, olyanokból, akik a környéken laknak, bevásárlószatyrokkal, otthoni öltözékben. Mindegyikük értetlenül szorongatta kerékpárjának kormányát, nem tudták mire vélni a dolgot. Rendőr, itt? Ugyanezen a járdán karikáznak már hosszú évtizedek óta, soha senki nem szólt rájuk emiatt, sőt: egy időben az önkormányzat megbízásából a járda egy részét fehér vonallal elválasztották, kerékpárútként volt megjelölve. Nos, ez a fehér vonal mára már lekopott, a hivatalos, kétirányú kerékpárutat egy önkormányzati döntéssel áthelyeztették az úttest másik oldalára – azok, akik most a járdán bicikliznek, büntethetők. És meg is lesznek büntetve, tekintettel az államkincstár állapotára.
– Álljon meg itt, és készítse ki a személyazonossági igazolványát – parancsolt rám a zsaru anélkül, hogy a szemembe nézett volna. A bírságolásra várakozó nyugdíjasoknak sem nézett a szemébe, tudta, érezte, hogy erkölcsileg vitatható az, amit csinál, de hát: a szabály az szabály, a kijelölt bicikliút valóban a másik oldalon van – ötezer lesz, kéremszépen. Ha nyolc munkanapon belül befizeted, akkor csak 2500. Nem kis összeg, de nem is nagy. Akkora, hogy még egy átlagos nyugdíjból is ki lehet nyögni, legfeljebb abban a hónapban az unokák nem kapnak majd csokoládét meg zsebpénzt. Középkorú, jól kereső férfiként igencsak elütöttem a többiektől, ez a zsaru számára is egyértelmű volt, így soron kívül igazoltatott, felismerte a biztos pénzforrást. A sorban állók közül ugyanis többnél még igazolvány sem volt, hiszen csak a kicsit távolabbi boltba „ugrottak el” kerékpáron. Tapasztalt rendőrként tudta, hogy a megfizettetés esélye személyemben a legnagyobb.
A Duna-parti sétány mentén húzódó kerékpárút kétirányú, gyerekek szaladgálnak rajta, görkorcsolyások imbolyognak, bérelhető, négykerekű, pedálmeghajtású tákolmányokban araszolnak a családok. A kutyasétáltatók is gyakran itt futtatják az ebet, nem csoda hát, hogy számos biciklikarambol történik, leginkább idénykezdéskor. (Fotó: Ótos András)
Félretéve a leírt, gazdaságpolitikai indíttatású, össznépi jólétfokozó incidensből eredő keserű szájízt, elmondhatjuk, hogy Újvidéken a kerékpárosokra valóban ráfér valamilyenfajta megzabolázás. Különösen most, a járvány második évében, amikor a tömegközlekedési fóbia biciklinyeregbe kényszeríti még azokat is, akik még az általános iskolát sem fejezték be (emlékeztetőül: a hetedik osztályban tanultuk az alapvető közlekedési szabályokat). Tízezrével karikáznak a városban olyanok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy a közlekedési szabályok rájuk is vonatkoznak az egymás közötti interakcióban – kanyarodási elsőbbség, jobbkézszabály, csatlakozási módok, parkolás a kerékpárösvényen, szemaforok fényjelzései… A biciklisek nagy része mindezt figyelmen kívül hagyja, hiszen én „csak” biciklis vagyok. Igen, én meg még legalább ötvenezren.
1956-ban, a légi tömegközlekedés pionírkorában a Los Angeles-i repülőtérről felszállt egy Douglas DC-7-es repülőgép, majd pár perccel később egy Lockheed Super Constellation is, 128 utassal a fedélzetükön. A pilóták körében akkoriban az volt a felfogás, hogy nagy az égbolt, van hely mindenki számára. Verőfényes délelőtt volt, mindkét gép pilótája saját szakállára úgy döntött, hogy a fuvar mellé egy kis extrát is ajándékoz az utasoknak – a bejelentett útvonalról kissé letérve a lenyűgöző szépségű Grand Canyon fölé kanyarodtak gyönyörködni. 770 km/h összevont sebességgel csapódtak egymásba. Az Egyesült Államokban aznap jöttek rá arra, hogy az égbolt többé már nem elég nagy, és hogy a repülési szabályok betartása életbevágóan fontos!
Ez a megállapítás minden rendszerre érvényes manapság, túlzsúfolt világunkban sehol sincs elég hely, így a valamikor kényelmes és biztonságos kerékpárutakon sem. A biciklizés terén nemcsak a számbeli túlterhelés jelent gondot, hanem a száguldás is. Manapság öt kerékpár közül legalább egyen rásegítő villanymotor van, ezek sebessége dupla akkora, mint pedálozással, egy ilyen gép irányítása érzéket és jóval több szabad helyet igényel, mint amennyit egy viszonylag keskeny kerékpárút nyújthat. Nálunk az 50 köbcentinél nem nagyobb hengerűrtartalmú, segédmotoros kerékpároknak (a múlt évszázad 60-as és 70-es éveiben ezek voltak a menők) továbbra is a kerékpárúton a helyük (!). Függetlenül attól, hogy manapság az 50 ccm közel sem ugyanaz az 50 ccm, mint fél évszázaddal ezelőtt, ekkora motorokkal szerelik a 70–80 km/h sebesség elérésére minden további nélkül alkalmas robogókat is. És akkor még szót sem ejtettünk a kerékpárösvényeken az idővel versenyt száguldó e-futárszolgálatok alkalmazottjairól, akiknek csatasorba állításához a biciklibirtoklás az egyedüli feltétel.
A rendszerek tehát gyors ütemben fejlődnek, változnak, a szabályhozó struktúrának kell(ene) lépést tartania velük. Az urbánus biciklizést érintő problémacsomag mindegyik eleme orvosolható, a kérdés csupán az, hogy a büntetőcédula megfelelő gyógyszernek bizonyul-e majd.
