Felhívnám a Guinness-rekordok könyve szerkesztőinek figyelmét egy sajátságos csúcsra, amelyet, lefogadnám, nem regisztráltak. Szerbia ugyanis egészen biztosan egy szponzorálási rekordot tart. Nincs még egy ország a világon, amelyben minden egyes háztartás besegít a sport anyagi támogatásába. A 2011-es népszámlálás közzétett adatai szerint Szerbiában csaknem 2,5 millió háztartás van, s keddtől elvben valamennyi, tehát Önök is és én is, védnöke lett a röplabda-, a kézilabda- és a vízilabda-szövetségnek.
Az igaz, hogy senki sem kérdezte meg, vállaljuk-e a szponzorságot, de nem kell szőrszálhasogatónak lenni, nem kérdeztek itt senkit sokkal fontosabb kérdések esetében sem, tehát mit számít az a nem nagy, de mégis ismeretlen összeg, amelyet ezentúl havonta az említett sikersportokra elkülönítünk.
Mondhatnánk, hogy hihetetlenül gyorsan, csak néhány nap alatt teljesült a kormány első alelnökének óhaja, hogy Szerbiában a sport pénzelése nem az állam, hanem a magántőke feladata legyen. Arra azonban aligha gondoltak sokan, hogy egyetlen tollvonással valamennyien szponzorokká válunk. A megoldás hihetetlenül egyszerű, egyben agyafúrt is. A nyáron a villanygazdaság bejelentette, hogy szeptember 1-jétől megdrágul az áram, arra hivatkozva, hogy megváltoztak a piaci körülmények, amiből adódik, hogy csakis árkiigazítással – ezt a kifejezést mások is nagyon kedvelik és előszeretettel használják – érhető el a közvállalat anyagi megmaradása és az áramszolgáltatás zavartalansága. Azután megtudtuk, hogy alapítottak egy külön céget, amely ezentúl csak a megfizettetéssel foglalkozik, s amely azonnal megtakarította magának azt az egy hónapra vonatkozó 5 százalékot, amekkora engedményt kapnak mindazok, akik a számlát rendszeresen, és az előírt határidőig kifizetik. Úgyszintén tapasztalhattuk, hogy az új számlákon még a matematikában igencsak jártasak sem tudnak egykönnyen elmenni.
Azután megtudhattuk azt is, hogy a villanygazdaság, az árkiigazítás ellenére, továbbra is jelentős veszteséggel dolgozik, ami viszont nem volt akadály arra, hogy a mi pénzünkből, de saját dicsőségre, támogassák a három szövetséget, amiről szerződést is kötöttek.
Nem tudni, hogy a villanygazdaság a nevünkben miért éppen ezt a három szövetséget választotta, és azt sem, hogy voltaképpen mekkora is a támogatás összege. Vagyis, csak azok tudják, akik a cseles szerződést kitalálták és nyélbe ütötték, és azok, akik a pénzt hálásan elfogadják.
Most itt részletesen elemezni lehetne, hogy volt-e talán más, sőt jobb megoldás is, és esetleg vitatkozni lehetne arról is, hogy miért továbbra is a veszteséges közvállalatok a honi sport legbőkezűbb védnökei. Valaha, a szocialista időkben ez a módszer teljesen érthető volt, és az egyetlen lehetséges is, noha előfordult, hogy itt-ott a kisiparosok is szívesen és önszántukból adtak a sportra. Az egész eszmefuttatás azonban teljesen értelmetlen lenne, mert alighanem csak egy régi gyakorlat új köntösbe bújtatásának a legelején járunk. Tessék elképzelni, hogy mi következhet, ha megvalósulnak az olimpiai bizottság elnökének gondolatai is a szerbiai labdarúgóklubok magánosításáról. Mert szerinte azt nem úgy kell majd csinálni, mint ahogyan a gazdaságban történt, hanem másképpen. Hogy mit ért a másképpen alatt, azt persze elfelejtette hozzáfűzni. Készüljünk fel tehát arra, hogy esetleg újabb büszke és nagyszabású szponzori akciók fizető, de csendes társai leszünk. Elvégre minden rekord, még a Guinness is, arra való, hogy megdöntsék.
