Tudvalevő, hogy a sérült lélek gyógyításához milyen fontos a szembesülés: önmagunkkal, a bennünket ért sérelmekkel, frusztrációinkkal, félelmeinkkel. Egy pszichoterápia során olykor fizikai fájdalmat okozó katarzissal járhat, ha sikerül magunkból előcsalogatni és ezáltal megnevezni a lelki egészségünket hátrányosan befolyásoló eseményeket. Nem tudom, hogy Brankica Stanković újságírónőnek egy kollektív, össztársadalmi lélekgyógyítás lebegett-e a szeme előtt, amikor megírta a Bennfentes, az én történetem (Insajder, moja priča) című könyvét, egy dolog azonban biztos: a dokumentarista alkotás kíméletlenül szembesít bennünket Szerbia és mindannyiunk utóbbi tizenkét évével, időutazásra visz és emlékeztet mindarra, amit az amnéziára hajlamos szerbiai társadalom és politikum feltehetőleg elfelejtett, vagy szeretne elfelejteni.
A VÉGSŐ DÖFÉS
Valamivel kevesebb, mint egy hónapja került ki a nyomdából a B92 RTV Insajder tényfeltáró műsora szerkesztőjének, újságírójának a könyve. A 30 ezer példányszámban megjelent első kiadást kevesebb, mint egy hét alatt szétkapkodták az emberek. Elismerem, a könyv kellemes csalódást okozott. A beharangozó műsorok alapján azt hittem, „csupán” utóbbi négy, egész napos rendőri őrizetben töltött, évéről vall az újságírónő. Ehelyett könyvében az Insajder születésének időszakát is feleleveníti, mesél a véleménye szerint legfontosabb témák feldolgozásának folyamatáról, valamint az azok kapcsán érkező reakciókról.
Visszaröpít bennünket 2000. október 5-re. Elmondja, hogy aznap délután ügyelt a rádióban, délelőtt pedig Belgrád utcáit járta legjobb barátjával, várták az ország különböző településeiről érkező tüntetőket, akik a Szerbiai Demokratikus Ellenzéknek kívántak segíteni, letaszítani trónjáról Slobodan Miloševićet. A könyv lapjairól könnygáz csípős szaga árad, magunk előtt látjuk a Szerbiai Rádió és Televízió, valamint a Szerbiai Képviselőház lángoló épületét, halljuk a tüntetők ordítását, majd örömrivalgását és az SZDE vezéregyéniségeit, akik az emberekhez szólnak. Reményteljes nap több mint tíz vérzivataros és kilátástalan év, bezártság és szegénység után. Október 5-ét azonban nem követte október 6., az államapparátust nem tisztították meg az előző rezsim embereitől, Milošević talpnyalói és élősködői az új hatalom oldalára álltak és elkezdődött az új korszak, ami a kilencvenes években sérült országnak megadta a végső döfést.
A héten ismét a közvélemény fókuszába került az egyik valamikori, illetve mostani élősködő. Az „úriember” egykoron házi barát volt a Milošević családnál, kevésbé mesés módon igencsak mesés vagyonra tett szert, majd október 6-án átállt a demokratikus erők oldalára, mindenféle diploma és képesítés nélkül bankigazgató lett, ezt követően részt vett a magánosításban, áron alul jutott hozzá hatalmas értékű állami vállalatokhoz és épületekhez, majd a jól ismert módon mindent kiszipolyozott ezekből a cégekből, amit csak lehetett.
Százával voltak ilyenek, akiket ma kétes hírű üzletemberként szokás emlegetni. Egyebek mellett ők voltak azok, akiket szerepeltettek a 2004-ben útjára indított Insajder sorozatban. Nem estek a tényfeltáró műsor áldozatául, hiszen legtöbbjük ma is szorgosan ténykedhet, folytatva a békés szimbiózist a politikummal. Igaz, az új hatalom némelyiküktől megvonta a védő jobbot, de ezekben az ügyekben még nem születtek bírósági ítéletek, ezért korai lenne értékelni a tisztogatás folyamatát.
A könyvben 2003. március 12. is felelevenedik előttünk. Akkor gyilkolták meg Zoran Đinđić kormányfőt. Éppen a merénylet és annak háttere volt az, amit Brankica és csapata az Insajder első sorozatában feldolgozott. Ez volt az első és eddig utolsó olyan téma, amelyet nem tudtak lezárni, nem tudták teljes bizonyossággal megnevezni a szálakat mozgató egyéneket.
Đinđić kapcsán Stanković könyvében elismeri, hogy újságíróként ő is hibázott: amikor október 5-ét követően szinte azonnal elindult a későbbi miniszterelnök elleni lejárató hadjárat, amely során a média bűnözőként igyekezett feltüntetni, ellenőrizetlenül használta fel ezeket az információkat. Csak évekkel később, Đinđić halálát követően derült ki, hogy a legtöbb vád alaptalan volt, hátterükben a Demokrata Párt elnökének politikai ellenlábasai és olyan üzletemberek álltak, akiknek Đinđić nem volt hajlandó a kedvükben járni.
Stanković azt vallja, emiatt legalább két dolog tudatosult benne: „A szerbiai újságíró-társadalomban túlságosan sokan vannak azok, akiknek a pénz irányítja a tollát. A felelősségteljes újságíró, aki joggal kívánja magát újságírónak nevezni, nem közöl ellenőrizetlen állításokat.”
Sokunk ellopott álmai és a reményeinkkel való visszaélések elevenednek fel előttünk a könyv hasábjain. Azoknak az embereknek a bűnei, vagy/és tévedései, akikre valamikor megváltóként néztünk fel. Legtöbbjüket ma már lenézzük, mint a szánalmas szerbiai politikai színtér szánalmas szereplőit.
KÖTELEZŐ OLVASMÁNY
A könyvön érződik, hogy egy olyan újságíró írta, aki eddig kizárólag az elektronikus médiában dolgozott. Kezdetben zavaró volt a témák és az évek közötti cikázás, ugyanakkor talán pont ez a könyv egyik titkos fűszere. Mintha egy jól megszerkesztett televíziós műsort néznénk, míg olvassuk.
Stanković mindig is megosztotta a társadalmat, beleértve a kollégáit is. Az újságírók egy része szenzációhajhászással, mások témalopással vádolják, és azt vallják: a bulvár az Insajderrel szivárgott be a televíziós újságírásba. Az egyik belgrádi folyóirat A Hetedik hatalom önmagáról elnevezésű felmérésében A szakma szégyene kategóriában az újságírók szavazatai Stankovićot juttatták a dobogó legfelső fokára. Ugyanabban az évben két másik felmérésben a szakma az év legjobb újságírójának választotta meg, az Insajder pedig az év legjobb televíziós műsora lett. Előbbi felmérés kapcsán később kiderült, hogy a szavazásban kizárólag bizonyos bulvárlapok újságírói vehettek részt.
A számos ellentmondás ellenére a polgárok egy jelentős része hősként tekint Stankovićra és olyan újságíróként, aki akkor is beszélt, amikor mindenki más hallgatott.
Október elején kiadott könyve hasznos olvasmány lehet minden jövendő, vagy fejlődni és hibáit elismerni képes újságíró számára. Részletesen ismerteti a tényfeltáró újságírás csínját-bínját, a különösen nagy felelősséget, amely ezt a műfajt kíséri. Stanković beszél az erkölcsről, annak hiányáról és arról, hogy egy újságírónak elsősorban az igazságosságért kellene küzdenie. Kíméletlenül leleplezi saját kollégáit, akik közül sokan rossz szemmel nézték és nem támogatták a munkáját, hiszen miután műsorában megkérdőjelezhető módon meggazdagodott üzletemberek kétes ügyeleteivel foglalkozott, azok nem vásároltak többé reklámfelületet B92 RTV-től. Ennek pedig az újságírók fizetése látta kárát.
Azt, hogy meghalna-e az elveiért, a magukat labdarúgó-szurkolónak nevező szélsőjobbosok kérdezték tőle az egyik közösségi oldalon. Nem ismerem Stankovićot, nem tudom, hogy valóban képes lenne-e az életét adni az elveiért, azt azonban nem hiszem, hogy valaki kizárólag pénzért eszközévé válva a politikai, vagy egyéb érdekcsoportoknak, hajlandó lenne pokollá tenni saját és szerettei életét. Mert munkája, kompromisszumot nem tűrő újságírói magatartása miatt az utóbbi négy évben még a sarki boltba sem mehetett le egyedül, és tudomásul kellett vennie, hogy egyesek már meg is vásárolták a távcsöves puskát, amellyel az életét tervezik kioltani.
Szeretném elhinni, hogy könyvében őszintén tolmácsolta gondolatait, álláspontját és világnézetét. És talán ez a legtragikusabb: amikor napjainkban úgy tűnik, hogy valaki örök érvényű erkölcsi mércék szerint végzi a munkáját, vagy éli az életét, sokan azonnal kételkedni kezdenek az adott személy őszinteségében, vagy alakoskodással vádolják. A többségnek valóban terápiára lenne szüksége.
