A ruha teszi az embert. És ez valóban így van, hiszen, ha akarjuk, ha nem, az első benyomás, a megjelenés már valamilyen érzést, megítélést, képet formál bennünk másokról. Tanulmányok készültek nemcsak a testbeszédről – szigorú előírások szabályozzák a közszereplők, államelnökök, királyok, hercegek megjelenését és viselkedését –, hanem magának az öltözködésnek is szabályai vannak. Persze a hétköznapi emberekre nézvést kevésbé szigorúak a szabályok, sőt a hétköznapokban sokszor nem is figyelünk oda rájuk, de a hivatalos és nyilvános rendezvényeken, eseményeken igyekszünk mindannyian megfelelni valamilyen etikettnek, írott vagy íratlan szabálynak. Például nem megyünk rövid nadrágban a bíróságra, ünneplőt húzunk, amikor esküvőn veszünk részt. Ugyanakkor igyekszünk a hétköznapjainkon is tisztességesen (mindenki a lehetőségeihez mérten) megjelenni, hiszen sokkal könnyebben és szívesebben beszélgetünk egy jól ápolt, szépen öltözött emberrel, mintha elhanyagolt lenne, rongyos és piszkos ruhában jelenne meg.
Az, hogy miért olyan fontos a fizikai megjelenés, a mai napig kutatják. Azt a tényt viszont, hogy sokszor igyekszünk többnek mutatkozni, mint amik vagyunk, a kereskedelem, illetve a divatipar kiválóan használja. Reklámokkal, filmekben elrejtett utalásokkal erőszakolják ránk azt az érzést, amivel összekötjük a boldogságot a márkanevekkel. Így sokan csak azért az első megítélésért, vagy azért, hogy megmutassák, nekik telik „jó ruhákra”, követik a divatot és beszerzik a márkás holmikat. Ez az igény nem most alakult ki, talán csak egy kicsit kifejezettebb lett, miután egyre több világdivatház képviselete megjelenik az országunkban.
A kilencvenes években, a hiperinfláció alatt, még csak az általános iskolát fejeztem, kezdtem a középiskolás éveimet, de emlékszem, nagyon fontos szerepet játszott a kortársaink megítélésben, ki milyen sportcipőt hord. A korral járt az okosodás is, de a kamaszok maradtak olyanok, mint mi voltunk, csak még nagyobb hangsúlyt kaptak a márkanevek. Sokszor a kínai üzletben vásárolt ruhák miatt kicikizik osztálytársaikat a többiek. Ők még nem tudják, vagy nem tudatosították bennük a szülők, hogy a legnagyobb divatházak is éppen Kínában üzemeltetik gyáraikat. Talán emiatt készülnek ott a legkidolgozottabb másolatok is.
Természetesen minden családban fel van állítva a prioritáslista, mely kiadások fontosak és melyek nem annyira, így a legtöbb helyen a számlák kifizetése és a napi betevő beszerzése után vajmi kevés marad a ruházkodásra, de sok helyen nagyon is fontos a ruházkodás, vagy a csillogás, a látszatjólét fenntartása. Sajnos olyan országban élünk, ahol a lakosság legnagyobb hányada nem engedheti meg magának, hogy a világban kiemelkedő divatházak üzleteiben válogasson, főleg, hogy egyre nagyobb munkanélküliséggel küzdünk. De a divatházak már arra is találtak megoldást, hogy szélesebb körű közönséghez szóljanak, ezért nyitottak úgynevezett outlet boltokat, amelyek egyre nagyobb teret hódítanak nálunk. Ezekben a boltokban azok a ruházati cikkek találhatók, amelyek a korábbi idényről megmaradtak, már nem az időszerű divatot idézik. Miután beigazolódott az igény, ez a vásárlási lehetőség több szempontból is jó, egyrészt a divatháznak, hiszen mégiscsak el tudják adni az árut (persze más rétegnek), annak ellenére, hogy már „nem divatosak”. Ugyanakkor a lecserélt áruhoz a valamivel vékonyabb pénztárcával rendelkezők is hozzáférhetnek. Hogy miért csak ők és miért nem mindenki? Mert ezekben az outletekben sem sokkal olcsóbb a vásárlás, sőt a lakosság 70 százalékának még így is hozzáférhetetlen. Ezért játszanak olyan nagy szerepet az 50–70 százalékos leárazások. Egyszer azt mondta nekem valaki, egy áru annyit ér, amennyit hajlandóak vagyunk fizetni érte, ugyanakkor, ha a boltok hajlandóak 70–80 százalékot engedni az árból, akkor az adott áru valós értéke nem sokkal több a leértékelés utáni árnál. Ezért nem is vásárolok teljes áron ma már szinte soha.
Azoknak, akik viszont ragaszkodnak a márkanévhez, itt vannak még a turkálók, amikor már másodkézből vásárolhat az ember olyan ruhadarabokat, cipőket, táskákat, amilyeneket újonnan nem engedhetne meg magának.
Mégis felmerül a kérdés, vajon fontos-e az, hogy a talpunk alatt, a cipőnkben írja-e az adott márkanevet, vagy hogy a ruhánkon egy kis címkén fel legyen tüntetve, hogy melyik divattervező tervei alapján került sorozatgyártásra, vagy hogy a táska, amit naponta a vállunkra akasztunk, milyen címkét visel? Vagy fontosabb, hogy amit magunkra öltünk, jó, természetes anyagból készüljön, hogy jó legyen a szabása és jól álljon rajtunk, kényelmes legyen és eleget tegyen a funkciójának? Én az utóbbira szavazok, mert a márkanév nem garantál jó kiállást, stílust és megfelelő megjelenést, és sajnos sok esetben még minőséget sem. Arról nem is beszélve, hogy nem a drága márkanév tesz minket jobb emberré, vagy boldoggá az életben.
