Azt mondják, hogy a színház egy szubjektív művészet. Ez talán leginkább épp a fesztiválokon mutatkozik meg, hiszen ilyenkor a válogatótól függ minden. A Vajdasági Hivatásos Színházak 64. Fesztiváljának esetében Dušan Petrović rendezőtől, aki tavaly is ezt a szerepet töltötte be, és akárcsak múlt évben, ezúttal is öt felnőtt- és hat gyermekelőadást válogatott be a versenyprogramba. Az tehát, hogy e fesztiválon megtekintett előadások szelekciója mekkora mértékben tükrözi a vajdasági színjátszást, szintén szubjektív. Talán csak megközelítőleg adhat képet róla. Ebben megegyeztek a zsűritagok is, akik szerint egyes előadásokat ki lehetett volna hagyni, helyettük pedig másikokat beválogatni, magyarán a szelekció jobb is lehetett volna. Végül tehát oda kanyarodunk vissza, ahonnan elindultunk: nagyban közrejátszik az ízlés, hogy kinek mi a jó, lehet-e egy válogatásra, akár egy előadásra objektíven tekinteni vagy tényleg egy szubjektív művészettel találjuk magunkat szembe? A vélemények pedig erről is megoszlanak.
A fesztivál magvát a versenyprogram képezte, viszont figyelemre méltó kísérőrendezvények is társultak hozzá. Tanácskozások a régióbeli színházak helyzetéről, könyvbemutatók és kiállítások. Mint általában más fesztiváloknál, ezek a programok napközben zajlottak, ami eleve kizárta azokat az esetleges érdeklődőket, akik ilyenkor dolgoznak vagy iskolába járnak. Pont azt tudom sajnálni ilyenkor, hogy a kultúrára nevelés szempontjából épp azok nem kísérhetik figyelemmel, akik tanulhatnának is az elhangzottakból: az iskolások, a diákok.
Mindenképpen e fesztivál erényéhez írnám, hogy bemutatkozási lehetőséget kaptak úgy az újvidéki Művészeti Akadémia szerb és magyar nyelvű növendékei, mint az eszéki hallgatók is. Iskolájukat a továbbtanulás céljával mutatták be a diákoknak, és mint azt hallhattuk, Eszék sincs a világ végén. A legjobb az egészben, hogy maguk a hallgatók mesélték el saját tapasztalataikat a tanulmányaikkal kapcsolatban. Az élő prezentációk mindig emberközelibbek és közvetlenebbek, részletesebb betekintést nyújtanak, nagyobb kedvet adhatnak a továbbtanuláshoz, mint a honlapokon fellelhető száraz, írásos adatok. A harmadéves hallgatók vizsgaelőadásaikat is bemutatták. Sajnos itt is csak azok a diákok jelenhettek meg, akik bokros iskolai teendőik mellett szabaddá tudták tenni magukat.
A fesztiválon tehát minden együtt volt: előadások, kísérőrendezvények, vendégek... azaz majdnem minden. Egyvalami mégis hiányzott. Már akkor volt egy furcsa iróniája az egésznek, amikor még csak meghirdették, hogy a Vajdasági Hivatásos Színházak 64. Fesztiválja Szabadkán lesz. Egy olyan városban, amelynek nincs is színházépülete. Ahol csupán egy csúnya betoncsonk emlékeztet arra, hogy itt valaha színházépület is volt. E szomorú látvánnyal fotózó színészek is foglalkoztak, fényképeket állítottak ki az építkezés jelenlegi helyzetéről és a csipkegyárnak nevezett próbatermük körülményeiről. A kiállításmegnyitón Robert Capa idézetét hallhattuk, amely szerint: ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel. Ehhez kapcsolódóan pedig azt is, hogy a színészek nem is lehetnek közelebb a témához. Valóban ők érzik meg leginkább, hogy mennyire frusztráló színházat csinálni – színház nélkül. Az épület hiánya minden szabadkait frusztrál. Az egyébként vidám hangulatban zajló fesztiválra így némi keserűség is rátelepedett. Az épület hiánya erősen érződött, mindvégig jelen volt, rányomta bélyegét a rendezvényre. A megnyitón hallhattuk, hogy a fesztivál örömünnepet jelent, mert ilyenkor elrugaszkodhatunk a hétköznapoktól. Nem lehet elrugaszkodni, nem lehet figyelmen kívül hagyni a betontömeget a város szívében. Nem volt felhőtlen ez az ünnep.
