Népszerűek manapság az olyan cikkek, amelyek a közösség összetartó erejéről, a szétforgácsolás megakadályozásáról, az elmenésről vagy (itthon)maradásról szólnak és amelyek a nyugati kapitalista világ csillogó világát hozzák elénk, mintegy tálcán kínálva a választási lehetőséget: vagy itthon maradsz, küzdesz, szenvedsz tovább ebben az országban, vagy váltasz, és kitörsz innen. Hátszél a vitorlának viszont mindenképpen kelleni fog. Akár itt, akár ott. Erről a bizonyos hátszélről pedig senki sem beszél.
Az elmúlt 25 év odáig vezetett, hogy már mindenki belefásult a magyarázkodásba, senkit sem érdekel a másik élete, még a mosoly is mesterséges lett. Élen jár viszont a gyűlölet, az irigység, a harag, a világhálón pedig a gyilkosságot, vért, brutalitást tartalmazó cikkek a legolvasottabbak. Becsület? Ugyan kit érdekel manapság az egyszerű szürke kisember sorsa, ha ott vannak a közismert személyekről szóló botrányos tudósítások, sokszor le sem ellenőrzött információkkal, fotókkal gazdagon összevágott és tálalt cikkek, amelyek szinte fél óra alatt a fél világot bejárják, szinte lesöpörve a valóságot és az igazságot. Másnapra már elfelejtik az emberek a sokszor félrevezető, semmitmondó írásokat, és újra szembesülnek a valósággal. Szembesülnek azzal, hogy bizony a világsztárnak semmi köze ahhoz, hogy a szomszédunkat, rokonunkat vagy ismerősünket már kivitték a temetőbe. Vagy elment külföldre. Családostól, kocsistól és még csak hátra sem nézett.
Fogy a magyar. Írunk, olvasunk, beszélünk róla, de megoldást senki sem javasol. Mert nincs. Politikusainknak sincs. Bár lenne, lehetne, de mint mondják, nem tőlük függ, úgyhogy nem érdemes vesződni a megoldáskereséssel. Hogy miért? Mert közben a vak is látja, hogy a másik szomszéd, rokon vagy ismerős még többet szerzett, kapott, lopott vagy éppenséggel örökölt, és neki több van. Manapság pedig kizárólag az alapján értékelik az embert, hogy mi mindene van, hány kocsija, háza, nyaralója. Arra kell tehát törekedni, hogy akár tűzzel-vassal, átgázolva másokon több legyen nekünk is, mert ha lemaradunk, egyszerűen elveszünk a társadalom süllyesztőjében. Mert az ember senkit sem érdekel már. Esetleg az éjszaka közepén borgőzös fejjel dalolászó kiskorúakat, akik ha véletlenül elkapják az éppen hazafelé igyekvő embert, úgy helybenhagyják, hogy élete végéig emlékezni fog rá.
Ezzel ki is merítettük a délvidéki magyar kisember sorsát, lehetőségeit. Mert ha kicsit kegyesebb lenne a sors hozzánk, talán el tudnánk helyezkedni egy olyan cégben, ahol rendszeresek a fizetések, és talán a számlákra is futná. Ha viszont a bérből a mindennapi kenyér mellé vasárnaponként egy kis szelet húst is vehetünk, akkor már egyenesen boldogok lehetünk.
Fogyunk, magyarok. Ember, becsület, sors, boldogság? Ugyan, hagyjuk már abba ezt a siránkozást, töröljük le végre könnyeinket és magyarázzuk meg gyermeküknek, unokánknak, nem az a legfontosabb a világon, hogy mitől jobb a franciának, a németnek vagy az osztráknak, hanem az, ami megkülönböztet bennünket tőlük. Amiért érdemes maradni. Adjunk a kezükbe egy-egy marék földet. Szó nélkül. Hátha megértik.
Csak rajtunk múlik tehát a jövő. Nehéz mérkőzés előtt állunk, és egyáltalán nem biztos, hogy győzni tudunk. De próbálkozni mindenképpen érdemes.
