– Clinton, f*ck you, mi győzni fogunk!
Ezt egy középkorú, optimista hölgy kiáltja a kamerába 1999 tavaszán a belgrádi Köztársaság téren. Örök jelenidejűség. A színpadra Svetlana Ražnatovićot várják. A felvételen boldogan ugrándozó élő céltáblák, táncoló szülők és táncoló gyermekek (köztük ott ropja Željko Ražnatović, nyakában az akkor két és fél éves Veljkóval), tömeg és eufória. Minden szerbek édesanyja megérkezik a színpadra és rögtön beszédet intéz a tömeghez: nem hódolunk be az ellenségnek.
Ebből már világos is, mit és hogyan jelképezett és jelképez ma is ez a gyászoló özvegy.
Merthogy Ceca Ražnatović szimbólum.
Nem csupán a kilencvenes évek háborús időszakának enigmatikus figurájáról van szó, akinek esküvőjét (amelyet a „Nem tehet ellenünk senki, erősebbek vagyunk a sorsnál” kezdetű turbofolk-induló fémjelez) a Pink élőben közvetítette, aki többször fényképezkedett katonai egyenruhában, fegyverrel a kezében, aki egyszerre tetszeleg a szenvedő nő és a domina szerepkörében. És főleg nem zenészről van szó. Arról a legkevésbé.
A politikusokhoz hasonlóan a sztárok is a nép akaratának kivetülései. Persze, szerepet játszik a reklám, a háttérstáb, mégis – a vezetők olyanok, amilyennek a többség látni akarja őket. A celebek is. A magyar nép celebjei a könnyen gyűlölhető figurák (ld. Kiszel Tünde). A hazai sztárocskák pedig olyan vadparasztok, akik mégis a nagyvilágiság látszatát próbálják kelteni (ld. a Farm teljes szereplőgárdáját, évadra való tekintet nélkül).
Maga a tény, hogy Ceca Ražnatović nem tűnt el 2000 októberében örökre a retróbulik mélységes mély süllyesztőjében, sikere pedig töretlen és folyamatos, többet árul el országunk pszichés hogylétéről, mint azt szeretnénk.
A Ceca mellé felsorakozók nagy többsége a zenére hivatkozik („Most mit csináljak, ha egyszer lelke van?!” – mondta egyszer egy ismerősöm), így ez a cikk akár az esztétikai érzék teljes torzulásáról is szólhatna. Ennek a zenéhez semmi köze. A képet, amelyet közvetít, és amelyet nem tudott elrontani egy év karpereces házi őrizet és egy vérmocskos tömeggyilkos férj sem, az ország nagy része magáénak érzi, felnéz rá, bálványozza.
A többiek pedig bénázó kisebbség.
Ezen írás apropója természetesen a pravoszláv újévkor adott újvidéki koncertje, amelynek aktualitását csak csupán egy apró pozitív reménycsillag nyújtja. Ami pedig a cérnahangú, mégis jelenlevő, először megjelenő ellenérzés kiáltása. Cérnakiáltás. Egy a Péterváradi hídon kifeszített transzparens: „Nem Cecát, munkahelyeket akarunk”. Több párt és szervezet jelenti be ellenszenvét, többnyire a koncert ára miatt. A város különböző pontjain jelennek meg graffitik: „Ez nem Žitorađa” (amely egyébiránt nem csak Ceca, de Ivica Dačić szülőhelye is). A Vajdasági Párt internetes aláírásgyűjtést kezdeményezett. Cirka 2500 szignó gyűlt össze.
Kevés ez a cérnakiáltás. Nevetségesen kevés.
Mégis: legalább van. Pár decibellel hangosabban szól, mint például fél éve, a Tamburica Fest alkalmával.
De hát ez a szerbek problémája! – kiált föl a nyugodalmasan újságot olvasó, és önelégülten sóhajt: neki ehhez aztán semmi köze. – Mi nem ezek vagyunk – mondja.
Újvidék városának egyetlen célirányosan magyar nyelvű szórakozóhelyén, a Művészklubban azonban 14-én a szerdai klubesten YU GO Serbian New Year Party került megrendezésre. A nemzetközi elnevezés csalóka – az eddigi hasonló nevű partikon is rendszerint Cecától Seka Aleksićig tartott a dáridó. Tömeges látogatottsággal, ami a szervezők szemében természetesen – és talán jogosan is – alátámasztja az efféle bulik létjogát.
Ez vagyunk mi. Egy milliméternyivel se mások, mint a véreskezű matrónák bálványozóinak többségi nyelven beszélő képviselői.
A Szabadság téren 13-án éjfélkor hatvanezer ember jelent meg. A koncert ellen szavazók huszonnégyszerese.
Ceca boldog új évet kíván. Amely a jelek szerint sem új nem lesz, sem boldog.
