„Zavart érzek az erőben” – a Csillagok háborúja című film idézett mondata most sokunkra érvényes.
Nem. Ez így tovább nem folytatódhat. Jóllehet egyre ritkábban lepődök meg a világ dolgain – mert Szerbiában élek –, 2015 januárjában mégsem én vagyok bajban. Európa ellenben hosszú ideje – abban van. Azt hiszem, az én zavarom többnyire egzisztenciális okokra vezethető vissza. Zsebláz. A decemberi őrület, az elanyagiasult „harácsony” után, a megugró számlák és visszanyesett bérek hónapja huhog a fülünkbe. Európa zavara viszont a lelkében van. Ha pedig a halmozottan előnyös helyzetű vezetőit nézem, akkor a fejükben. Melyik az elviselhetőbb? Nem tudom. Ellenben mélyen érzem, hogy melyik a megbocsáthatatlanabb.
Régi, középszerű karikaturistának számítok, idestova három évtizede rajzolok. Másoktól talán hitelesebben tudom szakmailag megítélni mindazt, mit jelent egy jól sikerült humoros rajzocska a mindenkori újságolvasónak. A toll veszélyes szerszám. Tud késpengeként hasítani, szuronyként döfni, meg ballisztikus rakétaként odacsapni, ott robbanni, ahol az a leginkább fáj. Éppen ezért nekem a karikaturista nem hentes módjára bárdjával vagdalkozó iparos, hanem többnyire humorral, emberséggel bíró, és bizonyosan az átlagosnál finomabbra hangolt lelkű nevettető. Olyan udvari bolond, aki egyben a király, vagyis a lelkiismeret tanácsadó filozófusa. Tudja, milyen erőt, hatalmat képvisel a fegyvere.
Az igazi karikaturista nem megvehető. Sosem züllik celebbé. Ha jól tudom, így nevezik mostanság azokat a föltűnési viszketegségben szenvedőket, akik napi szinten képesek az édesanyjukról is vallani – pró és kontra –, csak hogy a nyilvánosság foglalkozzon velük. Ha két percre, ha ötre, ha tízre: mindegy nekik. Ez a lételemük. Máskülönben attól, hogy valaki vállalhatatlan a közélet jobb- meg baloldalán, aki mindenbe és mindenkibe belerúg – még egyáltalán nem biztos, hogy az igazat szólja. Pláne, hogy az igazság föltétlen birtokosa lenne. Az mindig egy kicsit bonyolultabb. Ez a helyzet Párizsban is.
Mondhatnák: mi közöm hozzá? Mit aggaszt engem, ki és hogyan mocskolódik, provokál, ha a magazinja eladott példányszámán túl nem érdekli senki és semmi más? Amihez szíve-joga van. Egyébként. Mert ahol nincs értékrend, érzékenység, szeretet és igen – a sokat hangoztatott emberi méltóság szentsége sem egyformán érvényes mindenkire, ott az orwelli téboly fog kísérteni. „Minden állat egyenlő, de a disznók egyenlőbbek.”
Jó néhány országhatárral odébb vagyunk a terrortól rettegőktől.
De az európai közélet épp a minap átlépett egy bizonyos másmilyen határon, aminek tűrés az előtagja. És ha valaki áthágja ezt a finom, erkölcsi léniával húzott alapvonalat, akkor már nem pusztán francia probléma mindaz, amiről harsog, hanem annál kissé tágabb.
Egyetemesebb – ha tetszik.
Szerbiában sem mindenki szereti a jelenlegi vezetést. Itt is vannak pártok, érdekek, fociklub-drukkerek és nettó bűnözői klánok, ahogy vannak az újságoknak írói, bloggerek, televíziós vitaműsorok, interneten kommentálgató jónépek, ellenvélemények. Valahogy mégsem sűrűn fajul odáig senkinek a tevékenysége, senkinek sem jut eszébe, hogy teli szájjal képviselt álláspontja révén bele-belerugdosson abba a népcsoportba, vallásba, mások szokásaiba, akikhez – ha nem is tej-, de másmilyen testvéri kötelék fűzi. Ha csak annyi is, hogy egyazon ország (keserű) kenyerét eszik. Meglehet, régi ez a törvény. Meglehet, hogy az ilyesmi a nyugati liberalizmus elvbarátai számára vállalhatatlan, röhejes. Mindazonáltal, immáron évszázadok óta itt Bácskában olyan multietnikus közösségben éljük napjainkat, amitől egy pesti, brüsszeli – magát szabadelvűnek vélelmező – kötöttsapkás-sálas hipszter menten elalélna. Mi megtanultuk, hogy csak ilyen minimális vállalások, íratlan szabályok révén működhet mindaz, amit odaát, a Lajtán túli szép és jómódú világban, demokratikus társadalomként elképzelnek. Ha ennyi rend sincs, akkor megette a fene. Akkor valakik – karikaturisták, politikusok, eszement merénylők, vagy fölheccelt polgárok – nem abban érdekeltek, hogy élhető legyen a valóság, hanem valami egészen másban. Lelkük rajta. Már ha van nekik egyáltalán.
A demokratikusnak mondott játékszabályok között ma gyakorlatilag mindenki azt mond, és azt csinál, amit akar. Mert az életünk, a mindennapunk lett teli politikai-közéleti Berki Krisztiánokkal, Győzikékkel, Kozsókkal, Mamagésákkal, Puzsérokkal, szélkakas pojácákkal, olyan olcsójánosokkal, akikhez képest a Hyde Park hordószónokai senecai magasságokban értekező, csupa jó embernek számítanak.
Kanizsa messze van Párizstól. Mégis, 2015 legelején, éjjelenként a kertek alján százak lépik át a határainkat. Indulnak napnyugatnak. Megjósolható-e mi lesz a vége? Meg.
Hallatszik már Horatius kacaja, Mrozek most a hasát fogja, Örkény a térdét csapkodva teli torokból röhög, a jó Moliére irigyen csettint egyet, és „még a vészbanyák is elpirulnak”.
Mit nekünk Shakespeare, mikor már 2015 kezdetén Dante vigyorog elő a legalsóbb bugyorból?
