A Jugoszláv Hadsereg Bubanj Potok-i raktárából csak 1992-ben a Krajinai Szerb Köztársaságba és a boszniai Szerb Köztársaságba ezerkétszáz, fegyverrel és lőszerrel megrakott teherautó indult – állította a Slobodan Milošević elleni perben a B-179-es védett tanú. A Hágai Nemzetközi Törvényszéken az egykori jugoszláv elnök elleni perben a vád tanúja részletesen elmondta, hogy a Szerbiai Nemzetbiztonsági Hivatal (Služba državne bezbednosti Srbije) a (névlegesen a) diaszpórával való kapcsolattartással foglalkozó hivatal (Matica iseljenika Srbije) révén nagy mennyiségű fegyvert és lőszert szállított a boszniai és a horvátországi szerbeknek.
A B-179-es tanú a Matica iseljenika Srbije nevű intézményben dolgozott korábban. A Milošević elleni perben arról tanúskodott, hogy a fegyverszállítást Jovica Stanišić, a nemzetbiztonsági hivatal vezetője, Milan Prodanić, az egyik beosztottja, Brana Crnčević, a Matica elnöke és a Bubanj Potok-i katonai raktár parancsnoka szervezte meg. A Matica teherautói már a háború kitörése előtt szállítottak fegyvert Szarajevóba. És a szállítások azt követően is folytatódtak, hogy Szerbia névleg szankciókat vezetett be a boszniai Szerb Köztársasággal szemben. A tanú azt is elmondta, hogy Brana Crnčevićnek a Matica-béli irodájában közvetlen telefonvonala volt Miloševićhez, akivel abban az időben gyakran találkozott is. Crnčevićet abban az időben gyakran látogatták a Krajinai Szerb Köztársaság és a boszniai Szerb Köztársaság vezetői, a szerb kormány miniszterei és a félkatonai alakulatok vezetői is.
A tanú lényegében arról beszélt, amiről sokan suttogtak, amiről sokan tudtak. Ő épp csak egy hiteles, közeli, valószínűleg tevőleges résztvevője volt a történéseknek. És most ezzel az eufemizmussal jelöljük, hogy Milošević nem kis energiákat fektetett abba, hogy először felbujtsa, majd felfegyverezze a Horvátországban és Boszniában élő nemzettársait a fegyveres felkelések, polgárháborúk kirobbantása érdekében. Saját nagyszerb álmainak megvalósítása, a memorandumi Nagy-Szerbia létrehozása érdekében.
Brana Crnčević csak az egyik támogatója volt eme elképzelések megvalósításában. Csak az egyik, de igen lelkes és igen hatékony támogatója. Aki egy, névlegesen a külhoni szerbekkel foglalkozó intézmény élén állt, s aki nem ritkán a fegyverszállítmányokat humanitárius segélyeknek álcázva küldte halált osztani.
De Brana Crnčević nem csak háttérember volt. A Szerbiai Szocialista Párt képviselőjeként nem egyszer mondott gyújtó hangú beszédeket a parlamentben, még gyújtóbbakat a rezsimhű médiában. „Na már most, ha valami vénség azt próbálja mondani, gyerekek, ez veszélyes, lehet, hogy valakit seggbe kellene csókolni, hogy jobban járjunk, én úgy válaszolok, ahogyan azt egy író tenné: nem csókolom meg a disznó seggét, akkor sem, ha soha többé nem ehetek töpörtyűt!” – mondotta volt egy alkalommal, amikor a nemzetközi közösség éppen Szerbia bombázását fontolgatta, s a szkupstinának talán még volt némi mozgástere, hogy ezt megakadályozza. Crnčević nem gondolta, hogy ezt meg kell akadályozni.
De nem csak Belgrádban ténykedett: tagja volt a boszniai Szerb Köztársaság szenátusának, a boszniai Szerb Demokrata Pártnak (SDS), fennen hirdette Radovan Karadžić ártatlanságát. Miután Vojislav Šešelj Hágába ment, a Szerb Radikális Párthoz is csatlakozott. A pártszakadáskor azonban már a haladókhoz csapódott, alapító tagja volt ennek az új formációnak.
Igen, Brana Crnčević író is volt. Nem is jelentéktelen. Meg szerb nacionalista, háborús uszító, a fegyveres harcok kirobbantásának tevőleges résztvevője, olyan ember, aki bőségesen hasznot húzott népe szenvedéséből. Jelentős író és még jelentősebb erkölcsi gnóm.
Nem méltó arra, hogy Danilo Kišsel egy mondatban említsék.
Nem méltó arra, hogy kulturális ernyőszervezetet nevezzenek el róla.
