Szól a rádió – énekelte valamikor régen az LGT, és éneklik még mindig hajnaltájt a retródiszkóban, vagy gitáros fiúkat körbeülő baráti társaságok, amikor a néhány akkord és persze, a régi dal szövegének ismerete éppen elég, hogy nosztalgiát ébresszen, vagy bizonyos szempár elismerő pillantását váltsa ki.
Szól a rádió – visszhangzik a fülben a dallam, s miközben lassan sikerül felidézni a verssorokat is, felvillannak a képek, amolyan fekete-fehérek, a rádió hőskoráról, amikor a háztartások nagy becsben tartott, csipkével terített darabja volt az ormótlan masina, amelyet nem is volt mindig egyszerű hallgatni, hiszen elcsúszott az állomásjelző, a vételbe bármi belezavarhatott. Ki hallott még akkoriban a digitális beállításokról? Az én gyermekkoromban még egy gyufaszál állandó tartozéka volt a rádiónak: más módja nem akadt annak, hogy biztosított legyen a megfelelő gomb kellő mértékű érintkezése a valami mással… És nem volt jobb a helyzet akkor sem, amikor megkaptam a negyedakkora készüléket sem, hiszen annak meg az antennája volt reménytelenül gyenge. De a rádiózás iránti szenvedély találékonnyá tette még a tinilányokat is: egy drótdarab, egy szög, némi szigszalag… Meghatározott estéken meghatározott műsorokat kellett befogni azon a bizonyos ultrarövidhullámon, és ez nem volt egyszerű. De megoldottuk.
Aztán más idők, más városok, más hullámhosszak jöttek, más műsorok váltak fontosakká. Már nem a hallgatók által beküldött zenei válogatás, nem a FiFi, nem a péntek esti dj volt fontos: a szórakozás iránti igényt valami egészen más váltotta fel. Amiről a rádió ugyan nem tehetett, de kiszolgált. Az immár egészen kisméretű készülék költözött, mást nem is tehetett, de ott már nem tudta elcsípni azt a bizonyos ultrarövid-hullámhosszat. Néha, hazatérvén a közép-bácskai városba még be-befogta az ismerős adó műsorait, s mintha a hangszórók is meghittebben közvetítették volna a régóta ismerős hangokat. Tudtuk, melyik szerkesztő hogyan dolgozik, hogy az adott műsorvezetőnek mi a kedvenc töltelékszava, mikor melyik műsor következik. Biztos volt és kiszámítható, ahogyan egy rádióműsornak kell.
Most pedig olvasom, hogy már csak két hétig szól a rádió, hogy napjai megszámláltattak, hogy nincs menekvés. Olvasom, hogy megszűnik a Szabadkai Rádió, hogy az ott dolgozók, talán még reménykedve a csodában, hinni már nem hisznek benne, tervezik lassan a búcsúadást, a két napig tartót, hogy amikor az éjféli hangjelzés utoljára elhangzik, talán végképp elhallgasson az adás.
Pedig ígéretek voltak, törvénybe foglaltak is, amelyek aztán valahogy mégis elsikkadtak, másként alakultak. Nem az új tulajdonos, hanem annak a hiánya szünteti meg a műsort.
Még egy érték, amit veszni hagyunk, ami úgy szűnik meg, hogy szinte fel sem figyelünk rá.
Persze, az élet megy tovább, a megszokott hullámhossz nem lesz sokáig néma. Csak majd az az adás, amely ott hangzik fel talán már néhány hét múlva, már nem nekünk szól, nem a mi kíváncsiságunkat akarja kielégíteni, és nem a mi fülünknek kedves zenét fogja sugározni.
Maradnak majd a hallgatók, akik hiába igyekeznek valami ismerőset keresni a digitális adókeresőn, marad néhány csalódott kolléga és az üresség a regiszterben. Azon a helyen, ahol nem is olyan régen még a Szabadkai Rádió neve volt.