A pedagógusok védelmében

A pedagógus személyiségének hatása a diákokra nem hiszem, hogy megkérdőjelezhető. A nevelői hatások a személyes kapcsolatokon keresztül érvényesülnek. Számtalan tanulmány foglalkozik azzal, hogy milyen erős érzelmi kommunikáció folyik egy-egy iskolai órán. Ezért lényeges, hogy a pedagógus a szakmai felkészültség mellett érzelmileg kiegyensúlyozott legyen, hiszen közvetlenül befolyásolja a tanulók emocionális életét és intellektuális fejlődését. A jó pedagógus nemcsak tudományt oktat, hanem saját személyiségével mintát ad, példát mutat és életre nevel. Egy türelmetlen, szétszórt, hangulatilag kiegyensúlyozatlan tanár feszültsége a diákokra is átragad, és ezzel befolyásolja iskolai közérzetüket és teljesítményüket is.

A jó pedagógusnak tehát modellként kell állnia a diákjai előtt. Személyisége nevelési stílusában is megnyilvánul, ahogyan fegyelmez, ahogyan jutalmaz, amilyen légkört teremt az órán, s ahogyan viszonyul a tanulóihoz, úgy ítélik meg a diákok: vagy „undok” hárpiává válik, vagy a világ „legklasszabb” tanára lesz.

Elegendő, ha visszagondolunk saját iskoláskorunkra. Mennyire kritikusan szemléltük tanárainkat, milyen pontosan kialakítottuk benyomásainkat az órákról, mit őriztünk meg egy-egy iskolai óra vagy kirándulás hangulatáról, és milyen képet őrzünk egy-egy tanárunkról.

Milyen a jó tanár? Mikor lehet jó egy tanár? Mi kell ahhoz, hogy a pedagógus példaképül szolgálhasson, hogy úgy tudjon teljesíteni, hogy modellé váljon a diákjai számára?

Mondjuk ki: legyen rendben körülötte az élet. Hogy megbecsülje a társadalom. És ebbe beletartozik az is, hogy tisztességes bért kapjon, hiszen társadalmi értékelésének egyik fokmérője a pedagógus anyagi megbecsülése. Hogy munkakedvét ne üssék agyon a véget nem érő adminisztrációval. Hogy ne kelljen folyton sztrájkkal fenyegetőznie, ha jobb munkakörülményeket, tisztességesebb juttatást szeretne. (Itt zárójelben azt is megjegyezzük, hogy a magasabb fizetés még nem biztosítéka a jó munkának és az oktatói-nevelői pálya szeretetének, de a megélhetési nehézség gyakran gátolja a pedagógust hivatásszeretetének és lelkesedésének kiteljesedésében.)

Sokféleképpen megközelíthető a pedagógusokkal kapcsolatos téma. Egy dologról azonban általában megfeledkezünk. Talán tudomásul kellene venni végre, hogy az a társadalom, amelyik a pedagógusokat nem becsüli meg, saját végítéletét írja alá. Hiszen egyre inkább az iskolára hárul a család szerepe is. A gyerekek ma már nem a család védőszárnyai alatt nőnek föl, hanem a különféle oktatási intézményekben töltik idejük jó részét. (Hogy ez jó vagy sem, arról szintén el lehetne gondolkodni.) Olyan lesz tehát a jövő generációja, amilyenné pedagógusaink nevelik őket. Amit az óvodában és az iskolában megtapasztalnak, azt fogják továbbadni majd a saját gyerekeiknek. S ha ez a tapasztalatszerzés negatív lesz, erre a negatív erőre építkeznek. És ugyan milyen lenne, ha a tanár érzelmileg és anyagilag bizonytalan és kiszolgáltatott?

Hát igen… Nem egyszerű a kérdés, hiszen valóban a legtöbben érezzük a megszorító intézkedések hatását, mi valamennyien – újságírók, gyári munkások, földművesek, orvosok, rendőrök, kereskedők – viseljük a terhet. (Kivéve persze azt a néhány tucatra tehető kiváltságost, akik ügyeskedve, másokat kihasználva hatalmas vagyonra tettek szert az elmúlt pár évtizedben.)

Éppen ezért nyilván azoknak is igazuk van, akik az egyenlő teherviselés mellett tették le a voksukat. Meg azoknak is, akik a hazugság és átverés ellen szóltak. Mindenkinek igaza van egy kicsit, de ez az írás mégis a pedagógusokat veszi védelmébe. Hiszen, ha azt szeretnénk, hogy gyermekeink pozitív élményeket, hatékony tudást és erős jellemet vigyenek magukkal az iskolából, biztosítani kellene a feltételeket ahhoz, hogy a pedagógusok szakmailag jól felkészültek, lelkileg kiegyensúlyozottak és jókedvűek legyenek, mert csak így lesznek képesek arra, hogy megfelelő tudást és élettapasztalatot adjanak át gyermekeinknek. Ezért fontos, hogy ne kegyelemkenyéren éljenek, és hogy megkapják a megfelelő társadalmi elismerést.