A filmkritikusok szerint már-már önmaga paródiája volt a J. J. Abrams által rendezett Mission: Impossible III. A forgatókönyv, amellett, hogy teljesen fantáziátlan, részben az előző részekből él, vagyis ebben a részben is be kell törni egy szigorúan őrzött, szupertitkos helyre, ahová csak képtelen módon lehet bejutni. A történet egyszerű: Tom Cruise alias Ethan Hunt, a szuperügynök és csapata egy rejtélyes és rendkívül veszélyes gonosztevővel néztek szembe, aki nem a világot fenyegette – hanem Hunt frissen eljegyzett, elragadóan bájos menyasszonyát. Ha nem szerez meg neki 48 órán belül egy bizonyos „nyúlláb” nevű eszközt, a lány meghal. Szerbiában a lehetetlen küldetés picit más. A főszereplője Ivica Dačić kormányfő és belügyminiszter, aki viszont nem bűnözőkkel, hanem egy Plaboy-nyuszi lába közével nézett sztoikusan szembe.
A két történetben két dolog közös, a küldetés nemcsak lehetetlen, hanem személyes is. A fotómodell amellett, hogy hetekig készült az akcióra – nem szőrtelenítette lába közét, hogy a kormányfő higgyen a szemének –, büszkeség töltötte el, hogy megmutatta szemérmét. Dačićon pedig az egész világ nevet. A kormányfő viszont nem csupán egy utcáról behívott magánszemély, hanem a kormány első embere, vagyis egy intézmény. A kereskedelmi csatorna bulvár kandi kamerás műsora ez egyszer bakot lőtt. Amellett, hogy ilyesmit csupán a színvonal alatti amerikai komédiákban látni, a szintén kínos böfögős-szellentős poénok között, magát az államot, Szerbiát szégyenítették meg.
Mint minden történet, ez az eset is kétélű. Bár Dačić az első feleszmélésből született szemérmes, kisfiús mosolyát eltüntetve igyekezett sztoikus türelemmel állni a tantaluszi kínokat, mégsem állt fel és kérte ki magának az „interjút” pornográfiává lealacsonyítást, holott nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendben, amikor a Plaboy-nyuszi zavartan elnevette magát a villantás alatt. Lehet ezt magyarázni a meglepettséggel, vagy egyszerűen rossz döntéssel is, de miként engedhette meg, hogy az eset nyilvánosság elé kerüljön. Köztudott ugyanis, hogy az ilyen műsorokat nem vetíthetik le az „áldozatok” írásos beleegyezése nélkül, a csatorna pedig exkluzív műsorként haragozta be az átejtést és még egy előzetest is levetített.
Hiába tiltatta le az állítólag dühös kormányfő csütörtökön a műsor sugárzását, a videó felkerült az internetre. Ha pedig valami egyszer felkerül, akkor onnan nehéz levakarni, a Youtube videomegosztón a felvételt három nap alatt közel 6 millióan látták. Az internet népe pedig halomra gyártja a kormányfőt kigúnyoló mémeket – képeket –, így Dačić lassan ismertebb szerb lesz még Đokovićnál is. Senkinek sem fér a fejébe, hogy a rendőrség miniszterét hogyan csalhatták ilyen könnyen lépre. Hiába állt mögötte a biztonsági szolgálata, hiába hatékony a rendőrség és a BIA, meglovagolták. Ennyi erővel akár merényletet is szervezhettek volna ellene, de ebben az esetben szerencsére a szoknya alatt nem pisztoly rejtőzött. Egy ártatlan tréfa így dagad nemzetbiztonsági botránnyá. Már csak azon csodálkozom, hogy még senki sem állt elő azzal, hogy ezt az egészet a politikai ellenfelei szervezték meg. Bár azon sem lepődnék meg, ha ez valóban így lenne.
Az ügynek talán legjobban Koštunica örült, hiszen pár nappal a botrányos videó megjelenése előtt jelentette ki, hogy Dačić tettei végzetesek Szerbia számára, ezért mielőbb le kell mondania. Nem is sejtette, hogy mennyire igaza lesz. Azzal, hogy a kormányfő nem tett semmit a felvétel kiszivárogtatása ellen és nem mondott le a botrány után, sok külföldi politikus szemében elveszíthette a hitelességét. A lehetetlen küldetés Dačić számára ezért csak most jön: vissza kell szereznie elvesztett méltóságát, hiszen a társalgást és az éneklést sem megvető kormányfő önmaga paródiájává vált.
A történetben az a legijesztőbb, hogy megmutatja a társadalom morális szintjét. Világosan látszik, hogy a polgárok mennyire tisztelik az intézményeket, az intézmények pedig a polgárokat. A legszomorúbb viszont a felismerés, miszerint nem igaz, hogy ennél mélyebbre már nem süllyedhetünk.
