Látta-e, megnézi-e a Tanyaszínház idei előadását?
Igen: 118 szavazat (33%)
Nem: 130 szavazat (37%)
Szívesen elmennék, de a mi településünkre nem jön a társulat: 100 szavazat (28%)
A múlt század harmincas éveiben Lengyelország határszélén elterjedt a hír, hogy Ilja próféta ismét Földre szállt a mennyekből, csodákat tesz és Krisztus második eljövetelét hirdeti. Tadeusz Slobodzianek, kortárs lengyel drámaíró ennek a valós történetnek alapján írta meg majdnem harminc évvel ezelőtt az Ilja próféta című szatírát. Ezt a darabot azóta gyakran játsszák. (Megrendezte pl. Bocsárdi László ismert romániai rendező is, akiről köztudott, hogy jóformán csak klasszikusokat állít színpadra.) A játékos, szatirikus, profán szöveg ugyanis erkölcsi, politikai és társadalmi kérdéseket is fölvet.
Idén a Tanyaszínház társulata is ezzel a drámával járja vidékünket.
Biztosan nehéz olyan darabot választani, amelyik mindenki ízlésének és elvárásának megfelel. Különösen igaz ez egy olyan tájoló teátrum esetében, mint amilyen a Tanyaszínház, hiszen a választást nem csak a szabadtéri jellegből adódó lehetőségek, a rendezői habitus, a társulati adottságok, hanem a nézők érdeklődési rétegeződése is meghatározza. A célközönség – a Tanyaszínház elnevezésből adódóan – nyilván elsősorban a falu és a tanyavilág lakossága, amelyiknek számottevő része kétkezi munkásokból, gyerekekből és öregekből áll. Ők inkább a mulattató, könnyedebb előadásokat várják. Mások azonban – hiszen nem szabad megfeledkezni arról, hogy a Tanyaszínház az értelmiséget is megszólítja – az erősebb gondolati tartalommal bíró előadásokra kíváncsiak. Az elmúlt harmincöt évben mindkettőre volt példa: a vígjáték, a vásári komédia, az erotikus történet, a tragikomédia, a passió, a mesejáték, az ifjúsági dráma, a groteszk, a társadalmi szatíra stb. is helyet kapott az előadások sorában. Hogy most ismét a társadalmi szatíra került előtérbe, arra valószínűleg zűrzavaros világunk színjátékaiban kell a választ keresni. Érthető talán az is, hogy az idei darabválasztás miért az Ilja próféta hihetetlen történetére esett. Elveszett értékrendek, összezavarodott gondolatok, beszűkült világlátás, összezsugorodott nyelvi és kulturális tér vesz körbe mindannyiunkat, függetlenül attól, hogy falun vagy városban, központban vagy vidéken élünk. Mert már meg sem tudjuk fogalmazni bajainkat: Mit „hát”, baszki? Nem tudsz emberül beszélni? Csak „hát” meg „hát”? (Idézet a darabból.)
Ember legyen a talpán, aki ebben a cirkuszban megleli a helyes utat, megtalálja a megoldást, és van ereje tenni azért, hogy fölülkerekedjen a hülyeségeken.
Nem tudom azonban, hogy az előadás üzenete eljut-e a nézők zöméhez. Sajnos, vannak kétségeim. És a bizonytalanság nem a darab, illetve az előadás minősége miatt támadt bennem, hiszen nagyszerű színházat teremtett Nagypál Gábor és ezek a fiatal színészek az idei előadással.
Mégis.
Egy tíz év körüli kisfiú ült mellettem Kavillón a szalmabálán. Pattogatott kukoricát evett – két kezével fogta a papírtasakot, és úgy habzsolt, mint kismalac a vályúból. A fejét föl sem emelte, teljesen átadta magát a csemegézésnek. De minden egyes baszki és picsa elhangzásakor fülsértően, hangosan fölvisított.
Zentán a tömegben álltam. Ami a bemutatón zavart, az másodszorra már nem volt olyan éles. Kezdtem megszokni a káromkodást. Mert ami állandóan körülvesz bennünket, elfogadjuk. A trágárságot, a nyomort, az ide-oda lökdösődést, a hülyítést vagy elhülyülést megszokjuk, és az élet velejárójának tartjuk. Ámítjuk önmagunkat. A nézőkből egy-egy vaskosabb kifejezés hangos nevetést váltott ki, a finomabb humor nem talált célba. Legalábbis a jelenlevők reakciójából erre következtetek. És akkor hol van még a darab rejtett üzenete! Kíváncsi vagyok, kihámozza-e a lényeget a kisember, aki napról napra létbizonytalanságban él, aki tisztában van azzal, hogy ebben a világban csak a gazdagoknak jó, mások meg se élni, se halni nem tudnak, s ezért föl köll kössék magukat. Meghallja-e a Harmadik (később Júdás) monológját, vagy csak a baszki, a picsa, esetleg az Uramisten!, és az Ó, szűzanyám! marad meg az emlékezetében. Mert már olyan tehetetlenek, saját kilátástalan sorsunkba beletörődöttek vagyunk, hogy a buta kis fejünkkel föl sem foghatjuk, milyen mély sötétségben élünk, és nincs szögünk, / se fejszénk, / oszt egyenes kaszánk sincs, / hogy átaldöfjük az ódalát.
Mégis, mégis.
A színház nem csak szembesít, nem csak tükröt tart elénk. A színház feladatai közé tartozik az is, hogy mintát adjon és felemeljen. Mutasson kivezető utat, hogy hogyan emelkedhetünk a hülyeség fölé, hogyan válhatunk jobbá, lehetünk úrrá ebben az embertelen, mások által kreált világban. Hogy ne csak a küszködés, a tűrés és a várakozás jusson nekünk osztályrészül. Vagy ahogy Ilja próféta üzeni: S a tetőt moha nőtte be, / S inganak a falak, / S korhadnak a padlók, / s térden csúszva kell / A szánkban a vizet hordani, / S öntözni az üszköt / Míg az erdő ki nem sarjad, / S újra virágba nem borul.
Végül mégis.
Függetlenül attól, hogy körkérdésünkre milyen arányban érkeztek az igen és a nem válaszok, ajánlom, nézzék meg Ilja próféta hihetetlen történetét, és hallják ki belőle mindannyiunk segélykiáltását.
