Vasárnap (augusztus 30.) este 11 óra. Dübörög a zene, emberek hangosan énekelnek Belgrád utcáin, autók sora vonul végig dudálva, zászlót lengetnek, az egyik pillanatban tűzijáték durrogása hallatszik… Azok, akik nem követték a régióbéli eseményeket, lehet nem is értették, mi történik Belgrád utcáin, azok, akik pedig csak a partszélről figyeltek, nem tudhatták, vagy legalábbis nem lehettek biztosak abban, hogy a montenegrói hatalom csekély előnyét, vagy az ellenzék közös fölényét ünnepelték.
A montenegrói Állami Választási Bizottság (számunkra) hihetetlen gyorsasággal számolta meg a szavazatokat és hirdette ki a végeredményt. A Milo Đukanović által vezetett Szocialisták Demokratikus Pártja kapott a legtöbb szavazatot, ám az mégsem lesz elegendő ahhoz, hogy kormányt alakítson. A szavazatok alapján ugyanis a párt és koalíciós partnerei a 81 képviselői mandátumot számláló parlamentben 40-t szereztek meg, míg a három ellenzéki lista (a Montenegró jövőjéért, a Béke a mi nemzetünk és a Feketén fehéren, vezetőik: Zdravko Krivokapić, Aleksa Bečić és Dritan Abazović) 41 helyet tudhat magáénak a képviselőházban. Ez azt jelenti, hogy Montenegró 30 év után leváltotta a jelenlegi hatalmat?
A kérdésre a válasz nem ilyen egyszerű. Egyrészt azért, mert az államfő Montenegróban továbbra is Milo Đukanović és az is marad még két évig, vagyis az elnökválasztásra legközelebb 2022-ben kerül sor. Másrészről pedig… miután Montenegróban a törvények szerint a megszerzett mandátumok személyekhez és nem pártokhoz kötődnek, egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy egy személy (!) az ellenzékből meggondolja magát és átpártol a másik félhez. Láttunk már ilyet a Balkánon. Éppen ezért olyan szkeptikusok a politikai elemzők is az elért eredményekkel kapcsolatban, hiszen az elkövetkező időszak arról szól majd, hogy ki és mikor fog hova átpártolni. Amíg az ellenzéki pártok azt állítják, hogy márpedig az ő elképzeléseik határozottak, új Montenegrót akarnak, új jövőképet az országnak, és ebben mindannyian elkötelezettek, tőlük nem fog senki átpártolni, addig várhatóan a 30 éve hatalmat gyakorló párt sem adja olyan könnyen ki a kezéből a gyeplőt.
Mégis mi vezetett oda, hogy az 1990 óta hatalmon levő Szocialisták Demokratikus Pártjának (a Kommunista Szövetség utódja), és elnökének, Milo Đukanovićnak a népszerűsége (aki azóta szinte folyamatosan részese volt a hatalomnak) ekkorát zuhant? Egyes elemzők szerint Đukanović még 2018-ban elvesztette a parlamenti választásokat, amikor az elnöki választások után a saját (politikai és anyagi) érdekei mentén, hátat fordított a párt hagyományos koalíciós partnereinek, a kisebbségnek. A rossz választási eredményekért a tavaly elfogadott szabad vallásgyakorlásról szóló törvényt teszik felelőssé, amivel állami ellenőrzés alá vonta volna a Szerb Pravoszláv Egyház templomait és kolostorait. Az akkori megmozdulások során utcára vonult a szerb kisebbség, illetve azok is, akik úgy tartják, hogy a montenegrói nép a szerbség része. A vallási törvény megosztotta a montenegrói lakosságot. Emellett a lakosságnak elege lett az évtizedek óta megerősödött és egyre nagyobb területen hódító bűnözés, illetve korrupció mértékétől, attól hogy a hatóságok és a bíróságok nem végzik a munkájukat. Az ország eurointegrációja pedig éppen ezen okok miatt nem halad. Az elégedetlenséget csak fokozta a koronavírus-járvány okozta anyagi veszteség, hiszen az idei turistaidény a határok lezárásával nem sok bevételt hozott.
Nem is csoda, hogy az ellenzéki pártok a gazdaságot és az eurointegrációs folyamatokat, az EU-csatlakozáshoz szükséges reformok véghezvitelét tűzték ki a kormány céljaként. Az viszont, hogy milyen mértékben sikerül megvalósítani elképzeléseiket, szintén több tényezőtől függ, legfőképpen attól, hogy milyen mértékben, milyen gyorsan és mekkora sikerességgel lehet egy 30 éve (rosszul) bejáródott rendszert megváltoztatni, figyelembe véve, hogy Milo Đukanović még mindig az államfő. Két év pedig hosszú idő ahhoz, hogy ne próbáljon meg beleavatkozni, vagy ne próbáljon meg a saját oldalára édesgetni valaki(ke)t az ellenzékből.
