A Horvát Idegenforgalmi Közösség budapesti képviseletének tájékoztatása szerint soha ennyi magyar turista nem utazott Horvátországba, mint az elmúlt esztendőben. 2023-ban Horvátországnak 728 000 magyar látogatója volt, 21 százalékkal több, mint 2022-ben, ami 13 százalékkal meghaladja az eddigi csúcsnak számító 2019-es esztendő kirándulóinak a számát is. A közleményből kiderül, a magyarok már nem csak nyaralni járnak az Adriára, nem csak a nyári hónapokban merítkeznek meg a tenger hűs hullámaiban, a látogatók száma tavasszal és ősszel – áprilisban, májusban, októberben, novemberben és decemberben – több mint 30 százalékkal volt több a 2022-es adatokhoz képest, s ebből az is látható, hogy „már nemcsak nyáron keresik fel Horvátországot a magyar turisták, hanem egész évben, városlátogatás, kulturális kirándulás vagy aktív turizmus céljából is”. 2023-ban a magyarok legkedveltebb úti célja a Quarnerói régió, Isztria, Zadar és környéke, valamint Split volt. A Horvát Idegenforgalmi Közösség budapesti képviseletének közleménye hangsúlyozta: a Quarneró területén is megdőlt az eddigi rekord, Crkvenica, Rovinj, Poreč és Abbázia volt a magyarok által a leglátogatottabb. A magam biztatására megjegyzem: Lovránnak, és az onnan bejárható Quarnerói öbölnek nincs párja a széles Adria vidékén!
A XX. század kiváló földrajztudósa, Cholnoky Jenő, az évszám megjelölése nélkül – valamikor 1935 után – megjelent A Földközi tenger című könyve Az Adria fejezetének bevezetőjében így fogalmazott: „Az egész Földközi-tengerből talán ez érdekel bennünket a legjobban, mert legközelebb van hozzánk, és mert a magyar királyság hatalma az Árpádok és az Anjouk idejében kiterjedt a partjáig.” Végig az Adriai tenger partja mentén olasz neveket találunk: Isztria, Fiume, Buccari, Spalato, Ragusa, Lacroma, Cattaro, Veglia, Cherso, mégis jelentős szerepe volt a középkorban a tenger vidékéhez a magyar királyságnak is; a városokért folyamatos háborút vívtak Velencével. „Ekkor alakultak ki azok a csodálatos kis város-köztársaságok – írta könyvében Cholnoky Jenő –, amelyekben jómódú kereskedő-népek laktak, erős itáliai befolyás alatt.” A modern idők vándora azonban lépten-nyomon a történelmi magyar királyság emlékeire bukkan. „Rendkívül érdekesek ezek a kis város-köztársaságok: Fiume, Buccari, Zengg, Zára, Sebenico, Spalato, Ragusa, Cattaro, Budua, Antivari és Dulcigno. Mindegyik külön kis köztársaság” – foglalta össze meglátásainak lényegét a tudós tanár.
Az Adria novemberi látogatói közé tartozott Horvat Silvija is, aki a Lendván KerekPerec címen megjelenő Népújság magazin 2023-as év végi számában megjelent Egyszervolt Fiume című írásában számolt be az egykori magyar kikötővárosban szerzett élményeiről. A bóra dermesztő szeszélyeinek kitett Fiume város a novemberi verőfényben is csodálatos, Tersato várának bástyáiról belátható az egész Quarnerói öböl. A magyar emlékek elbűvölik a látogatót: a mindenki által kedvelt sétálóutcán a reformkori paloták sorában található a város szimbóluma, az 1873-ban épült Óratorony, alatta áthaladva a jezsuiták által épített Szent Vitus-székesegyházhoz jutunk. A kormányzói palota a XIX. század végén Hauszmann Alajos, az impozáns vasútállomás pedig Pfaff Ferenc tervei alapján épült.
Hajnal Antal tervei alapján és irányítása alatt ekkor kezdődött a kikötő kiépítése; megépült a hullámtörő gát, a hajógyár, a csatorna, megépültek a mólók, a raktárak és üzemek, valamint kivezették a vasútvonalat a tengerpartra. „A nagy mértékű beruházás nyomán 1888-ra készült el a kikötő, amely a Molo Maria Teresa nevet kapta. 1908-ban továbbépítették, ekkor nyerte el a közel két kilométeres hosszát. Fiume ezzel modern kikötővé és a tengeri kereskedelem felé nyitott várossá vált. Innen szállították távolabbra a magyar mezőgazdasági termékeket.” Az egykor oly fényes magyar történelmi emlékeket őrzi a cukrászdák kirakatában a Rigójancsi–Rigojanči tortaszelet is.
Az Egyszervolt Fiume című írás szerzője a ma is eleven történelmi emlékek számbavétele után kellő lelkesedéssel jegyzi meg: „Fiumének nemcsak magyar múltja, hanem magyar jelene is van, hiszen a hagyományok és a magyar szó megőrzését egy maroknyi közösség vigyázza.” A kikötővárosban élő magyar közösség tagjai a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége Tengermelléki-Fennsíki Megyei Egyesületének keretein belül igyekeznek ápolni a történelmi emlékeket. Nem a monarchia korának leszármazottai ők, az egyesületi tagok a múlt század ötvenes, hatvanas, hetvenes éveiben a Vajdaságból, Szlavóniából és Baranyából költöztek ide.
Garády Viktor a természetrajz tanára és a fiumei biológiai intézet igazgatója Adria gyöngye (1909) című könyvében így írta le Fiume környékét: „A kéklő messzeségben hegyek tűntek elő, az isztriai félsziget hegygerince. Úgy nyúlt bele a tengerbe, akárcsak valami alvó kétpúpú teve. A púp a Monte-Maggiore kettős csúcsa. A hegyek alatt, lenn a tengerparton, fehér házak tűnnek elő, itt-ott kisebb-nagyobb csoportokban. Ezek az osztrák tengerpart fürdőhelyei, Lovrana, Ika, Abbázia és Voloszka.” A partról láthatók Kerzó és Veglia szigetei. „Ezek a szigetek választják el a fiumei öblöt vagy a Kvarnerót az Adriai tengertől. Azért hasonlít az öböl inkább valami nagy tóhoz” – írta a táj egykori csodálója, Garády Viktor. Másutt így fogalmazott: „Sokáig néztem a káprázatos szép képet, némán álmélkodva, szinte ámuldozva, s aztán eltűnődtem, hogy ugyan miért olyan ékes, miért olyan tündöklő az alkonyati ég? Talán bizony odafönn a mennyégben fényes lakodalmat ülnek a csillagok! […] Mélységes csönd és derült nyugalom ömlött el körülöttünk, s a tenger üde lehelete illatozva suhant el fölöttünk.”
Dékány András Matrózok, hajók, kapitányok – Kalandok az Adrián (1958) című ifjúsági regényében a régen volt matrózok világát idézte meg. Augusztus közepe volt – 1918-ban. És hajnal, hej, de milyen csodálatos hajnal! „Matrózok – akiket annyi nagy élmény köt össze elszakíthatatlanul. Még hallom lépteiket a kikötők kövezetén, nevetésüket a fedélzeteken, harsány kiáltásukat a kormány mellől és az árbocok magasából. Ott voltam a tengerészkorszak hősi idejének utolsó perceiben, amikor dicsőség volt vitorláson szolgálni, és melegebben dobogott a szív egy teljes vitorlázatú bark látványán, mint a füstokádó gőzösön. […] Matrózok, hajók, kapitányok jönnek elénk a múltból, hogy a mese és a valóság révén felidézzük azt az időt, amikor utolsó perceit élte a vitorláskorszak.”
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
