Február 25-én volt a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapja, Magyarországon – és a Kárpát-medencei magyar közösségek soraiban – 2000 óta rendeznek ünnepi megemlékezést a vörös terror kegyetlenségeit elszenvedők emlékére. A második világháború utáni évtizedek során az éhínségben, kényszermunkatáborban vagy kivégzés által elhunyt áldozatok száma eléri a százezret, de a rendszer áldozata volt az is, akit börtönbe zártak, vallattak, kínoztak, megbélyegeztek, akit csoport- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek, mindenki, akit testileg és lelkileg megnyomorítottak, akit a kommunista hatalom és az erőszakszervezetek megfosztottak a szabad cselekvés és választás lehetőségétől.
Azt, hogy a Délvidéken az 1944–1945-ös és az utána következő megtorlás történetét ma már részleteiben is ismerjük, elsősorban olyan jeles kutatóknak köszönhetjük, mint a napokban elhunyt Matuska Márton, aki egész tudományos pályáját a nemzeti tragédiánk föltárásának szentelte, s aki írói-tudományos munkássága során fáradhatatlanul munkálkodott a partizánterror eseményeinek tisztázásán, mint Teleki Júlia, aki könyveiben a haláltáborban töltött gyermekkor emlékeit örökítette meg, mint Mészáros Sándor, aki töretlen lelkesedéssel hirdette a forráskutatás jelentőségét, vagy mint Csorba Béla, aki Temerin népének tragédiáját dolgozta fel. A közösségünk ügyét szolgálják olyan lelkes kutatók is, mint a Szennyes diadal – Magyarirtás Szenttamáson 1944–45-ben című kötet szerzője, Pintér József, vagy Baranyai István és Molnár Tibor, akik Mohol 1944–45 című munkájukban a Tisza-parti város rettenetes megtorlására emlékeztek. Az ő, és kutatótársaik munkáiból tudjuk, hogy az 1944-es népirtással a partizánok szinte legitimálták a jugoszláv kommunista „néphatalmat”, lefektették a titoizmus alapjait. A konszolidálást követő évtizedekben a bűnök elfedése-eltitkolása is csak terrorral volt lehetséges.
Matuska Márton A föld alól is eltűntek – A Sajkásvidék magyartalanításának története (2018) című könyvében idézte Galambos László visszaemlékezését: „Az elfogott, kivégzett magyarok, bűnösök és ártatlanok egyaránt, ismeretlen helyen nyugszanak, családtagjaik évtizedeken át csak félve beszéltek róluk. […] Az 1944–45-ös áldozatok hozzátartozói soha nem kaptak végzést az áldozatok vagy a bármilyen bűntettet elkövetők ellen lefolytatott bírósági eljárásról, nem tudták pontosan, hol, mikor és miért végezték ki őket, verték agyon, a sírjaikra pedig nem helyezhettek virágot. Ez volt a sorsuk.”
Külön elismeréssel kell szólni arról is, hogy a Magyar Szó sok-sok éven át biztosított megszólalási lehetőséget a téma kutatóinak, s lehetővé tette olyan tényfeltáró sorozatok megjelenését, mint a 2009-ben közölt tizenhárom részes Hol vannak a tömegsírok? című megrendítő számvetés volt.
Irodalmunkban, a délvidéki magyarság lelkiismeretes megszólalásai alkalmával – sok-sok évtized során elhallgatott fájdalom titkainak nyomasztó terhe alatt – csak a 2010-es években jelent meg a partizánterror emléke. Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című 2009-ben és 2017-ben megjelent versesköteteiben fájdalmas költői körültekintés nyomán vette számba azon íróink, költőink sorsának alakulását, akik pályájuk során elszenvedték az 1944–1945-ös vérengzés rettenetét, vagy a később kiteljesedett kommunista terror tette lehetetlenné alkotó munkájuk őszinte, színeváltozások nélküli kiteljesedését. A padéi származású Kristály István tanító tragikus sorsáról írta hat évtized múltán a költő: 1944 őszén a partizánvérengzések nyomán „Gőzölögtek, füstöltek a földek. / Halomban feküdtek a hullák”. Csúrogon, Zsablyán, Mozsoron ezrével gyilkolták a magyar embereket, „Bezdánnál a Dunába, / Adorjánnál a Tiszába” lőtték az ártatlan áldozatokat. Moholon a kivégzés előtt hat borbély egy egész napon át borotválta a halálba küldött ártatlanokat. „A borotválás a hármas iskolában zajlott, a Tisza felé vezető úton, a templom mellett” – olvasható a költő Kristály István alakjának szentelt emlékezésében. Fenyvesi Ottó írói sorsokban mutatta meg a háborúk lövészárkainak borzalmait, a fogolytáborok rettenetes szenvedéseit, idegen hadseregek szabadcsapatainak kegyetlenségeit, a szülőföldet haláltáborrá alakító vasfüggönyök történeteit, a partizánterror és a hivatalnoki önkény, a pártszolgálat és a deportálás, a titkosrendőri zaklatás és a száműzetés élményének soha nem feledhető tragédiáját, amelyek végül is a délvidéki magyarság elmúlt évszázadának a lényegét adják.
Sándor Zoltán Otthon címmel írt döbbenetes erejű elbeszélést. A történetben valahol, a sokat szenvedett Bánság közepén egy diófa áll, amelynek ágaira a szerb partizánok „elrettentés gyanánt” a felesége és kislánya szeme láttára egy idős embert akasztottak föl. A tragédia emléke azután nemzedékről nemzedékre szállt, és súlyával-terhével lehetetlenné tette a közösségi lélek fölszabadulását. A terror emlékének súlya alatti vergődés, és az elszenvedett kínok okozta kiszolgáltatottság a 2018-ban megjelent A gonosz átváltozása című elbeszéléskötetében pompás hangszerelést nyernek.
Bogdán József 2016-ban közzétett A szavak néha kövek – Fehértemplomi képeslapok című könyvében olvasható Katang című írásában így fogalmazott: 1944 őszén „gyöngyözött a vér a Szent-Anna templomtól egészen a Néra folyóig”. A finom homok sötét színe bordó lett, bordó a homok a Néra partján. De vértől vöröslött a táj Dél-Bánság történelmi tájain, Körtéden, Karasjeszenőn, Rezsőházán, Nákófalván, Molidorfon is, az idők emlékének súlya alatt fényét vesztette az élet. Bizonyság erre a költő Fehértemplom 1944 és Rezsőháza 1944 című verse is.
A titói kommunizmus délvidéki magyar áldozatainak története ily módon 1944 októberétől, a partizánok bevonulásától kezdve évtizedeken át meghatározta, befolyásolta és mélyítette el népünk mártíriumának történetét. A délvidéki magyarság – a Bácska, a Bánság, a Drávaszög – elesettjeinek tragédiája immár egy évszázada tart, múltunkról hitelesen szólni csak az egykori délszláv állam terrorja mélységeinek föltárásával, megismertetésével lehet. Egyéni és családi tragédiák, kivégzett ártatlanok és megfélemlített túlélők, marcona rablók és politikai komisszárok, nemzeti elfogultság és féktelen vagyonszerzési indulat, hatalmi erőszak és intézményes terror kavarog együtt abban a fél évszázadnyi történelemben, amely a Bácskában, a Bánságban és a Drávaszögben 1944 októberében, a partizánok megjelenésével vette kezdetét, és tartott évtizedeken át, mindaddig, amíg az intézményesült haszonélvezők táborának az akarata érvényesült: tartott Jugoszlávia összeomlásáig.
Nyitókép: A Vergődő madár elnevezésű emlékmű az 1944/45-ös partizán megtorlások szabadkai és környékbeli ártatlan áldozatainak állít emléket (Fotó: Molnár Edvárd)
