Ada-Kaleh sziget emléke II.

Ahmet Ali Ada-Kaleh-i imám Ada-Kaleh sziget monográfiája című, 1934-ben Orsován megjelent könyvében elbűvölően szép képet festett a magyar Alduna vidékéről, emlékeztetve egyszersmind az évszázados háborúk kegyetlenségeire is, melyeket a vidék békés lakóinak el kellett szenvedniük. A béketeremtő imám munkájának minden sora a táj szeretetéről árulkodik, ami valójában nem meglepő, hiszen a korábbi időkben bárki megfordult az Alduna és a Kazánszoros vidékén, elragadtatással szól a vidék szépségéről. „A Duna vidéke sok helyen szép, de egy helyen sem olyan impozáns és vadregényessége által annyira fenséges, mint éppen az Alduna, különösen Báziástól Orsováig, amelyet nem lehet összehasonlítani más európai folyó szépségével, nem az Elba folyóval, sem pedig a világhírű Rajnával”, írta az 1891-ben megjelent Az Aldunáról és környékéről című, a Turisták Lapjában közölt útirajzában Kalecsinszky Sándor valahol Szent László vára és Galambóc vára égbenyúló tornyainak és bástyáinak környékén. A történelmi emlékek láttán az utazó lelkesen jegyzi fel: Orsovától gyalog körülbelül félórányira, jegenyefasor közepette van a Koronakápolna, ahol 1849-ben a szabadságharc leverése után Kossuth Lajos és a menekülő honvédek titokban elásták a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket. E helyre 1856-ban maga Ő-Felsége Ferenc József építtetett csinos kápolnát. Ada-Kaleh szigetét Kalecsinszky Sándor is hamisítatlan török világként emlegeti.

Néhány évvel később, 1893-ban Kúnos Ignácz a Budapesti Szemlében tette közzé Ada-Kále és népe című, később sokat hivatkozott tanulmányát, melyben a történelem során dúlt háborúk áttekintésének lezárásaként megfogalmazta: az 1878-ik év május havában történt, hogy végkép odahagyta a szigetet a vár török parancsnoka, és az osztrák–magyar állam oltalmára bízta alattvalói sorsát. Fegyverrel vették el tőlük hajdanta, és barátsággal adták vissza. Kúnos Ignácz, a török nép történetének kiváló ismerője lelkesen merült el a sziget életének ismertetésébe: „A toldott-foldott várban – írta a magyar tudós – osztrák-magyar katonák állnak őrt, és a mohamedán lakók védelmére két török katonának van állandó lakása a szigeten. Egyrészt az orsovai törvényszék szolgáltat nekik igazságot, hivatalos iratokat a szolgabírói hivatal állít ki, másrészt meg a saját müdirjök, vagyis török elöljárójuk bíráskodik felettük. Ugyanaz a müdir, a jó Fázli Szádik aga, aki a negyvennyolczas évek magyar menekültjeit, kormánya megbízásából a határon bevárta, és katonai díszkísérettel őket egész Viddinig elkísérte. Akkor ők védték meg a mi hontalanjainkat, most meg mi védenők az ötszáz hazátlan mohamedánt. Úgy igazgatják a szigetet, mint akármely török falut.”

A szigeten a XIX. századforduló éveiben egy általános és egy lányiskola működött, melyben a tanító – a hodsa – hatvan gyereket tanított írni, olvasni, meg persze imádkozni. Mellette hivatalos személy volt az egyházi teendők elvégzője, az imám, és az ötszöri imádkozásra figyelmeztető müezzin is. „Ez embereket a török kormány fizeti, és a kinevezés joga is a portát illeti meg.”

Ada-Kaleh szigetét szegény emberek lakták, de egy sem volt közöttük koldus. „Gyümölcs és főzelék bőven terem, és a szigetlakók legjövedelmezőbb forrása a zöldségtermesztés. Mindegyik háznak megvan a veteményes kertje, a gyümölcsös udvara, és ha tekintetbe vesszük, hogy százharmincz lakóhelye van a szigetnek, könnyen kiszámítható, hogy hányan boldogulhatnak ezen a réven. Igaz, hogy e számból különálló épület (háne) csak hetven van, a többi a födött ívjáratokból (kemer) telik ki. A gyümölcsfélék egész sokaságát termi meg a földjök” – írta tanulmányában Kúnos Ignácz, majd hozzátette: „A búzán, rozson és tengerin kívül kiválóan sok a főzeléknek való, és az adakálei zöldségnek oly jó híre van a vidéken, hogy a szerb, oláh és magyar piaczokon keresett árú számba mennek.” Vannak a szigetnek iparosai és kereskedői is. Az ipar ugyan keveseket lelkesít, szabó, asztalos, lábbeli készítő még csak telik belőlük, de már a pék, a kovács és az egyéb mesterségek művelése „idegen eredetűekre szorul”. A kereskedők a műveltebb, vagyis az írni-olvasni tudók osztályához tartoznak. Az a sok utazó, akik a közeli Herkulesfürdőre mennek gyógyulni, rendesen a szigetre is ellátogatnak, és emlékül egy-egy sztambuli hímzést, papucsot, csibukot és egyéb török emléket vásárolnak. 

Minden bizonnyal nem mulasztotta el a török emlékek vásárlását Erődi Kálmán sem, aki a magyar határvidéken tett látogatásának élményeit a Magyar Földrajzi Intézet Rt. kiadásában 1914-ben megjelent Az Alduna és vidéke című könyvében tette közzé. Ő is úgy vélte: világraszóló az a csoda és fényesség, amit a Dunának Báziástól Vaskapuig terjedő 130 kilométer hosszú szakasza kínál a látogatónak. Az első csoda, ami ámulatba ejti az utazót, a Szent László vára és Galambóc vára között a Dunából kiemelkedő sziklaorom, a Babakáj, amelyhez a táj lakóinak számos mondája, hiedelme fűződik. Egykor a hajósok réme volt. „A fenyegető veszedelmek emléke él azon szokásban, hogy aki először kel itt át, azt megkeresztelik az Izlas, a Tachtalia és a Greben zuhatagok nevében.” A sellőkben és kataraktákban gazdag Duna-szorosnak ez a tulajdonképpeni kezdete. A Babakáj után a Duna összeszűkül, és befut a meredek partok közé.

Erődi Kálmán és társainak hajója nem sokkal ezután Ada-Kaleh – Új Orsova – szigetnek északi végében kötött ki, ahol a magyarországi török világnak utolsó maradványa tárult eléjük. A gondozott parkból, hatalmas várkapun át a régi fellegvárba léptek, ahol egyszerre a hamisítatlan kelet látványa fogadta őket: török kávéházak, trafikok, bazárok és kereskedések kínálták kincseiket. „Nyüzsgő élet lepi meg az utazót” – írta a lelkes vándor, majd megjegyezte: „A sziget története Orsova jó és balsorsával közös. Szavoyai Jenő 1717-ben foglalta vissza a töröktől, s akkor építtette a mai várát. 1739 óta ismét ozmán birtok volt, s csekély megszakítással 1879-ig az is maradt. Ekkor a Monarchia szállotta meg.” Császárok, hadvezérek, szultánok, pasák és vezírek évszázados háborúi után, 1913. május 12-én dr. Medve Zoltán, krassó-szörényi főispánja, az orsovai főszolgabíró, egy főhadnagy és 4 csendőr kíséretében hadilobogó alatt áthajózott a szigetre, és a magyar Szent Korona számára elfoglalta azt. Ez volt Magyarország utolsó területi gyarapodása az első világháború kitörését megelőzően.