Kenedi Géza ügyvéd, a XIX. század utolsó évtizedeinek népszerű írója, publicistája, 1910–1918-ban országgyűlési képviselő, 1853. november 25-én született a „Tisza mellett fekvő Magyarpadén”, apja gazdatiszt volt, majd kisebb birtokos és postamester. Gyermekkoráról, családjáról és szülőfalujáról az 1916-ban Radó Antal Magyar Könyvtár sorozatának 809. kiadványaként megjelent Naiv Emlékiratok című könyvében megindítóan szép képet festett. „A fiúgyermek e felnőtt férfiaktól veszi a mintát magának. Rólunk, akik a forradalom után jöttünk a világra, később azt mondták, hogy »búban születtünk«. Húsz esztendő múlva ezekből az évekből kevés katonát lehetett állítani. De ez nem egészen volt így. Az ötvenes évek derekán, ameddig homályosan vissza bírok emlékezni, tulajdonképpen vidám élet volt. Urak és parasztok egyformán elvetették a politika gondját. Idegen hatalom ült bele az országba, és nem volt szabad beleszólni a dolgába” – írta a szerző könyvének Az urak című fejezetében. Kenedi Géza Szegeden a piarista gimnázium diákjaként élte meg a kiegyezés fölszabadító élményét. Valami nagy változás történt azokban a napokban – írta –, „valami szabadságféle tört ki. Alighanem 1860 őszén, vagy 1861 tavaszán volt. Híre ment, hogy kezdődik a magyar világ. A német kimegy. Galabárdi és Türr fogja kikergetni. Már jönnek is. Amennyi diák volt, az mind zsinóros zöld sapkát kapott, és magyar ruhát, gubával vagy szűrrel. Nagy tüntetések voltak, és megjelentek az utczán a piros-fehér-zöld lobogók.” Könyvének a Mesék című részletében írói elhivatottságáról vallott: „Az irodalom a nemzet nagy, közös gondolkozása és együttérzése. Kezdődik a parasztember egyszerű tündérmeséjénél, és végződik a nemzeti eposzon, ami a tündérmesék legmagasabbra emelt hatványozása. Soha senki nem érti a maga nemzetének és népének szellemi világát, aki nem kezdte a nép költészetén.”
„Kenedi Gézának, a kitűnő írónak egy érdekes kis munkája jelent meg Naiv Emlékiratok címen: egy sereg kedves, apró emlék régmúlt időkből, az író ifjúságából, finom kis miniatűr-képek a szabadságharc utáni időkből, az emlékezés ködén át nézve és megszépítve, reminiscenciák a gyermekkorból, magyaros ízű, vidám anekdoták, valamennyi egy derült, harmonikus lelkű író vidámságával, egyszerű, friss és könnyed stílusban megírva” – írta a Fiumei Estilap az 1916. március 24-ei számában. Nem véletlen a Naiv Emlékiratok lelkes fiumei méltatása, Kenedi Géza a maga korában kedvelt alakja volt a magyar tengerpartnak, A Qarnero, Fiume és Abbázia (1884), és A Dunától a Quarneróig (1890) című könyveiben pazar emléket állított a vidékének. „A quarnerói tengerparton kóboroltam régi magyar történeti emlékek irányában” – írta a Száz eset az életből című kötetében, miközben pompás leírását adta az Adriának.
Hogy a „búban születtek” nemzedéke mégis kivette részét a háborúból, azt személyes élményei alapján maga Kenedi Géza is megírta Lőporfüst – Az 1878-ik évi bosnyák háborúból című, 1904-ben megjelent könyvében. Minden bizonnyal maga sem hitte, a Monarchia boszniai hadjárata előjátéka volt az évtizedekkel későbbi, véres világháborúnak. Ő maga 1878. június 17-én kapta meg a mozgósítási parancsot, és társaival július 26-án már sátor alatt aludtak az újvidéki táborban, néhány nappal később pedig Brodnál taposták a boszniai sarat. „Jobbra-balra kidőlt lovak és marhák, felfordult kocsik. Szakramentirozó tisztek és zokogó parasztkocsisok. Továbbá kirepedt lisztes-zsákok. Olyik helyen a sáros úton valóságosan tésztát dagasztott a lábunk, mivel a liszt oda folyt ki. Összetört hordók. Erős bor- és rumszag. Berúgott kocsisok. Ostornyéllel félig agyonvert lovak. Égbekiáltó istenkáromlás: magyarul, szerbül, tótul, németül, csehül, lengyelül, oláhul, ruténül, olaszul.” Kenedi Géza a torontáli 6. gyalogezred katonájaként mintegy nyolc hónapot töltött fegyverben Boszniában. Könyve szerint a hadjáratnak a Monarchia részéről összesen 178 tiszt és 5020 közkatona esett áldozatául. A háború élménye azonban sokuknak meghatározta a további életét.
1916-ban a nagy háború talán legkegyetlenebb esztendejében jelent meg Kenedi Géza Írások és tanulmányok című, immár a bölcselet felé hajló háborús munkája. Könyvében a politikai döntésekben is szerepet játszó parlamenti képviselő az élet értelméről, az emberi elhivatottságról vallott nézeteit is megfogalmazta. Meglátása szerint a XX. század elején az európai ember végső célja az „élet-boldogság” valamely nagyobb és tökéletesebb állapotának elérése volt. „Nem mindig volt így ez sem – írta könyve A haladásról című fejezetében. – Nem is nagyon régen a túlvilági üdvösség volt a legmagasabb cél, ami felé haladtunk. Volt olyan század is, amikor hadseregek vesztek el a túlvilági üdvösségért. Ma nem a mennyei, hanem a földi lét nagyobb boldogsága a végső feladat. Az élvezetek nagyobb tömege és változatossága, ártalom nélkül. Az élet nagyobb hosszúsága, kevesebb öregséggel. Bujább ifjúság. Minden szükséges könnyű és biztos kielégítése. Sokkal több testi és lelki öröm. Valamely mérhetetlen nagy és lázas, követelőző önzés az egyénnek, amelyet így lehetne egyetlen gondolatba összefoglalni: az élet minél tökéletesebb kiélvezése. Amikor tehát haladásról beszél az ember, semmi mást nem érthet alatta, mint fejlődést.” A nagy társadalmi tulajdonságok azonban a békében mindig degenerálódnak, kivált pedig az együvé tartozás érzése lazul meg, vagy tűnik el. A háború az önzés és felelőtlenség következménye, „a gyűlölet, az ártani vágyás, a megfélemlítésre való törekvés, a hazudozás, az igazságtalanság, az irigység meg a kapzsiság” együtt a legnagyobb szerencsétlenség okozója, ami érheti az embert. Mégis az emberiség történelmét a háborúk alakították, formálták, és a háborút követő békeigyekezet segítette a közösségek életét. „Aki a hátunk mögé jutott hosszú béke korszakát már érett ésszel szemlélhette – írta könyvében a szerző –, kénytelen bevallani, hogy az élet legszebb verőfényében egyre jobban halmozódtak a háború felé taszító okok. A nemzeteket mintha valamely borzasztó, végzetes sejtelem taszította volna a világháború szörnyűsége felé. Mintha valamely, még nagyobb katasztrófa elől menekültek volna a világháborúba.”
Kenedi Géza úgy látta, a háború legnagyobb „haszna”, hogy az emberekben a bátorságot és lelkesedést, az önfeláldozás és a nemzeti összetartozás nagy társadalmi érzéseit fölébreszti. E nagy társadalmi tulajdonságok a békében mindig degenerálódnak, kivált pedig az együvé tartozás érzése lazul meg. „Való igaz, hogy ezek csak a háborúban képesek megint annyira újjászületni, hogy az emberek társadalmi együttélésének valamely magasabb, több életörömet és boldogságot nyújtó alakja lehetségessé legyen.”
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
