A sok évszázados együttélés történelmi eseményeinek a számbavételét követően a közelmúlt történéseinek az értékelésére is vállalkoztak azon a tudományos tanácskozáson, amelyre a belgrádi Collegium Hungaricum által szervezett magyar–szerb történésztalálkozón került sor, s melynek előadásait 2020-ban az újvidéki Forum Könyvkiadó A keresztény Európa határán – Fejezetek az ezeréves magyar–szerb együttélés történetéből címmel magyar, és Na granici hrišćanske Evrope – Poglavlja iz hiljadugodišnjeg mađarsko-srpskog suživota címmel szerb nyelvű kötetében jelentette meg. A középkori háborúk, a török hódoltság kora, és a nemzeti forradalmak korszaka után a tudományos élet jeles képviselői szóltak az ugyancsak tragikus XX. század eseményeiről is.
Bíró László A magyar kisebbség helyzete a királyi Jugoszláviában – Kortárs helyzetjelentések, reflexiók című tanulmányában a délszláv államhoz csatolt délvidéki magyarság tragikus sorsának eseményeit idézte meg. Az 1918-as szerb megszállást, majd az 1920-as trianoni békeszerződést követően a katonailag elfoglalt Bácska és a Bánság területén a közigazgatás magyar tagjait rövid idő alatt szerbekre cserélték, a magyar hivatalnokok és értelmiségiek nagy része kénytelen volt Magyarországra költözni, s ezzel súlyos veszteség érte a XIX. század végén még virágzó magyar polgári társadalmat. A magyarok birtokaik több mint 60%-át elveszítették, így a földosztás – szerb eufemizmussal élve: a földreform – következtében megsemmisült a magyar közép- és nagybirtokosok közössége is. Hatósági intézkedések következtében megszűnt a magyar iskolarendszer, fölszámolták a kulturális egyesületeket, betiltották a magyar lapok megjelenését, és súlyosan korlátozták az egyházak tevékenységét. A délszláv királyságba szakadt délvidéki magyarság tehát elveszítette mindazt, amit az 1867-es kiegyezést követően a polgári Magyarországon a szerb nemzeti közösség is megteremthetett magának.
Erre is utalt Németh Ferenc Magyar írók és szerb irodalmárok a Vajdaságban a 20. század első felében című tanulmányában, amikor hangsúlyozta: a gazdag XIX. századi magyar–szerb irodalmi kapcsolatok terén a XX. század első felében komoly nagy következtek be, s a korábbi intézményes együttműködés helyébe a szerb és magyar írók személyes kapcsolatai léptek, melynek során az egymás irodalmára való odafigyelés mindössze a fordításkötetek és az irodalmi antológiák megjelentetésére korlátozódott. Radics György, Dömötör Pál, Margalits Ede és Veljko Petrović korábbi fél évszázad során kiteljesedett gazdag irodalmi munkássága után immár Csuka Zoltán 1922–1925 között megjelent Út című lapja közölhette a szerb és a horvát avantgarde irodalmi alkotások fordításait. Ezzel egyidőben Dettre János a Bácsmegyei Naplóban közölt szerb írók munkáit, Szenteleky Kornél pedig az 1928-ban megjelentetett Bazsalikom című kötetben 32 szerb és horvát költő mintegy 80 versét jelentette meg.
Aleksandar Horvat Bácska és Baranya magyar megszállása a második világháborúban című írásában a megszokott délszláv elfogultsággal szólt a második világháború eseményeiről. Meglátása szerint miután a magyar csapatok 1941. április 11-én átlépték a jugoszláv határt, „bevonulásuk során megjátszott összeütközésekbe kerültek állítólagos csetnik alakulatokkal, amit a megszálló hadsereg előre kitervelt, elsősorban a szerb és a zsidó lakosságot érintő rablásokra és öldöklésekre használt fel”. Szemében a megszálló rezsim kegyetlenkedéseiben élen járt az 1940-ben megalakult Magyar Közművelődési Szövetség, mely „a szláv nemzeti közösség ellen irányuló kémtevékenységgel, valamint a bácskai és a baranyai magyarok nemzeti lelkületének erősítését szolgáló rendezvények szervezésével is foglalkozott”. A magyar értelmiség tevékenysége elmélyítette a kölcsönös bizalmatlanságot, s ezzel a szerb lakosságot kifejezetten hátrányos helyzetbe hozta. Így jött létre 1941 nyarán a Radivoj Ćirpanov vezette bácskai szerb ellenállási mozgalom, amely rövid idő alatt mintegy 1500 főt számlált. A háború alatt tapasztalt magyar önkény megtorlására „a partizánegységek bosszúhadjáratot indítottak, melynek során néhány ezer embert kivégeztek, köztük ártatlanokat, de háborús bűnösöket is” – írja dolgozatában Aleksandar Horvat, s írása nyomán az olvasó tanúja lehet a kommunista partizánterror ismételt megdicsőülésének. Vele szemben A. Sajti Enikő A magyarok elleni partizánmegtorlás a Délvidéken – A történetírás eredményei és kérdőjelei című tanulmányában kiemelte: a partizán megtorlásokat „központilag, a jugoszláv legfelső hatalmi körök tudatosan tervezték meg és rendelték el”. A kiváló szegedi történész Matuska Márton újságíró és Mészáros Sándor történész munkáinak legfontosabb eredményét abban látja, hogy „ledöntötték a magyarok elleni partizánmegtorlásokkal kapcsolatban felépített hazugság falát”, s a továbbiakban közli a megtorlás történetét feldolgozó könyvek jegyzékét.
A keresztény Európa határán – Fejezetek az ezeréves magyar–szerb együttélés történetéből című tanulmánykötet egyik remeke Michael Antolović A németek magyarosítása Magyarországon (1867–1914) című tanulmánya, melynek bevezetőjében a szerző rámutatott: a téma részletes kifejtése ma is kihívás a történeti kutatók számára. Kiemelte: „az 1851-es népszámlálási adatok szerint Magyarországon (Horvátország nélkül) 4,9 millió magyar élt (az összlakosság 36,8%-a), 1910-ben pedig számuk 10,1 milliót tett ki, vagyis az össznépesség 54,5%-át”. Michael Antolović számára az igazi kérdés: ilyen történelmi helyzetben miért lett államalkotó nemzet a magyarság? Hogy ez mégis megtörténhetett, abban – megítélése szerint – döntő szerepe volt a magyarországi oktatáspolitikának és a politikailag támogatott iskolarendszernek. Az 1907-es Lex Apponyi törvény célja „a magyar nyelv alaposabb tanulása mellett a békés magyarosítás” volt, kulturális és társadalmi értelemben egyaránt.
A XX. századi magyar–szerb együttélés egy-egy fejezetét tárgyalja a továbbiakban Ózer Ágnes A vajdasági magyarok története 1944-től 1990-ig – A vajdasági magyarság második világháború utáni története című tanulmányában, és Katarina Kovačević Magyar menekültek Jugoszláviában 1956-ban és 1957-ben című értekezésében, kiegészítve és gazdagítva a közös múltunk történetét.
