Sok témában lehetne írni valamit Victor Hugo 1862-ben kiadott híres regénye címének kölcsönzésével, történetesen azonban itt a sport kap teret. Azon belül is nem annyira az anyagi nyomor, hanem az a másik, amely ugyanannyira keserű és kétségbeejtő lehet. A következő sorok ugyan nem kötelezően érintenek bennünket, csupán azt szeretnék érzékeltetni, hogy mennyire súlyos lehet a közöny, és mennyire beteg az a gondolkozásmód, amikor valaki a kis, szinte semmis nyomorát panaszolja keservesen azoknak, akik a szerencsétlen állapotról sokkal többet tudnak, s nemcsak hallottak róla, hanem benne is élnek.
Nem múlik el nap, hogy a sportban jó múltúak ne emlékeznének vissza a régi szép napokra, de csak oly módon, hogy mai sorsuk felett keseregnek. Megérteni az embert, aki balszerencsés módon nincs már abban a helyzetben, hogy önmagát segítse, s mások könyörületéért szól alázatosan. Miért gondolják a fővárosi fociklubokban, hogy éppen rajtuk esik meg mások szíve, ha azok az életvert emberek mellett is megvető szótlansággal elmennek? Miért hiszik a focisták, hogy az egyszerű munkásemberek egyetértően elérzékenyülnek, ha az edzések és meccsek után nem kapnak jégfürdőt és sampont? Jó, köztudott, hogy a jégfürdő segíti a testet, elsősorban az izmokat a megerőltető gyakorlás vagy mérkőzés után, és a mosott és tiszta haj is kellemes dolog. De hallottak-e ők valaha is arról, hogy a bányászokat, kubikosokat és hasonlókat is jégfürdő és sampon várja a munkájuk befejeztével? Mert náluk is elkelne, és jól is esne. Szó sincs róla. Ők hazamennek, megmosakodnak, örülnek annak, ha jut a betevő falatra, és ezzel másnapig el is intézték a dolgokat. Azután kezdődik az egész elölről.
Más kérdés, hogy a jég nem különösebben drága dolog, és ezért nem kellene éppen népi összefogásra felszólítani. Meg az itteni focisták, ami a különös megerőltetéseket illeti – ezt könnyű lemérni –, nem teszik ki magukat feleakkora megerőltetésnek sem, mint a német, angol vagy spanyol társaik. És ezt az eredményeik is bizonyítják. Ami meg a sampont illeti, talán csak nem azt akarják mondani a focisták, hogy az egész csapat ugyanazt a márkát használja? Vagy a klub kötelezettséget vállalt, hogy mindegyiknek ízlés és igények szerint más és más fajtából szerez be? Ó, nem! Itt egészen másról van szó, amit nem mernek kimondani. Noha keresetük jócskán meghaladja a bányászok stb. jövedelmét, azt szeretnék elpanaszolni, hogy a klubok vezetősége és a szurkolók hada együttes erővel sodorja őket a rabszolgasorsba, ahonnan a szerződések miatt nem tudnak megszabadulni. A vezetők és a szurkolók is azt tesznek velük, amit csak akarnak, s a lelki tortúra után még azt is megkövetelik, hogy szerény képességeiket meghaladva, szívvel-lélekkel futballozzanak. Mi más, ha nem tortúra, ha a szurkolók összeverik az autóikat – amire persze futja, de jégre meg samponra nem –, azután az autókba samponos flakonokat dobálnak, a vezetőség pedig szótlanul nézi ezt?
Oda jutunk, hogy a profi focit itt azonnali hatállyal be kellene tiltani. Aki tud focizni, menjen külföldre, vagy maradjon itt amatőrként, s csinálja kedvtelésből. A teljes igazság kedvéért ugyanez vonatkozik a magyar focira is. Nemcsak a 8:1 miatt, hanem azért is, mert a válogatott focisták úgy fogadták az eredményt, mintha a 20:0-val is könnyen kiegyeztek volna.
