Már 36 éve annak, hogy egy sportolói bravúr főszereplője voltam. Be kell vallanom, teljesen véletlenül, mert az volt az egyetlen eset, hogy beálltam a kézilabdakapuba. Az emlék szép és fájdalmas is egyben, talán ahogyan rendjén is van.
Arról volt szó, hogy a kaszárnyám csapatot nevezett be a hadseregbajnokságra, mivel azonban nem volt kapusunk, gondoltam, nem rossz ötlet, hogy elcsenek valamicskét a szolgálati időből, és az unalmas távirodai gyakorlás, esetleg őrszolgálat helyett a körzeti selejtezőn utánozom majd az akkori hírességet, Abaz Arslanigićot.
Vagy 20 másodpercig rendben is volt minden, ám akkor, az ellenfél első támadása alkalmával az első meccsen egy jól megtermett és kimondottan jó erőben levő doboji fiú ugrott be a hatosunkba. Nem voltam rest, ugyanazt csináltam, mint az igazi kapusok szokták, és láss csodát, ki is védtem az iszonyatos erejű lövést, amit tapsvihar követett, az edzőt játszó századosom pedig elismerése jeléül mindenkit túlkiabált. A labda a bal bokámat találta el, én pedig azon nyomban megbántam, hogy egyáltalán a kapuba álltam. A lábam teljesen elzsibbadt, de mivel nem volt cserénk, mímeltem, hogy semmi bajom, s a mérkőzés további 59 percében és 40 másodpercében nagyon odafigyeltem, hogy kapusmunkám látványosnak tűnjön, de közben egyetlen labda se találjon el. Mondanom sem kell, veszítettünk, kiestünk, és nem jutottunk el a döntőre, de még hetekig élvezhettem a tisztek és a játékostársak dicshimnuszát, noha a bravúr minden egyes említésekor eszembe jutott, hogy mekkora fájdalom ért.
Kaszárnyámban természetesen nem alapították meg az egység kézilabdacsapata hírességeinek csarnokát, mert ellenkező esetben biztos beválasztanak, és csak én tudtam volna, hogy érdemtelenül. Meg nincs is rendjén, hogy az ember csak egy meccsel halhatatlanná váljon. Nincs erre példa Amerikában sem, ahol az ilyen elismerést kiötlötték, s ahol a négy nagy csapatsport (amerikai foci, jégkorong, baseball, kosárlabda) kiválóságai lesznek a tagok, csakis pályafutásuk befejeztével. Társult hozzájuk a tenisz is, más hírességek csarnokáról pedig, leszámítva egyes európai utánzatokat, nem is tudok. Pontosabban a múlt napokig nem tudtam. Ekkor derült ki, hogy az egészen rövid múltra visszatekintő taekwondo már hat esztendeje megalapította a sajátját, amelybe horvátországi javaslatra – ez a tény magában véve is figyelmet érdemel – beválasztották a londoni olimpián nagy meglepetésre aranyérmes Milica Mandićot. A szerb lány december 6-án lesz 22 éves, s az olimpiai aranyon kívül van egy vb-bronza, egy Eb-ezüstje és egy második helye a földközi-tengeri játékokon, a Wikipédia pedig alig nyolc sorban mutatja be, amiből három egészen új, és a Hírességek Csarnokába való sorolással foglalkozik.
Nem mondom, hogy kettőnk példája teljesen egyforma, viszont Milica sem mondhatja, hogy már megérdemelte az örökös ünneplést, ha eredményeit például azokkal vetjük össze, amelyeket Michael Jordan, Szeles Mónika, Wayne Gretzky vagy Babe Ruth értek el. Szép az olimpiai arany, de a Hírességek Csarnoka Milicának még nagyon korai. Vagy csupán egy sportág túlbecsülésének és egy intézménye értéktelenségének a jele.
