Elválaszthatatlanságában a szerbiai politika és sport kapcsolata egyre inkább hasonlít az ötletes mondásból ismert várra, amelyből, akik bent vannak, ki szeretnének jönni, akik pedig kint vannak, be szeretnének menni. A mozgáskényszernek ez az irányzata továbbá annyira intenzív lett, hogy a politika és a sport közötti képzeletbeli falnyílásra a közlekedés egyszerűbbé tétele érdekében csapóajtót kellene szerelni.
Vajon miért akartak és akarnak a politikusok a sportban is elhelyezkedni, s most miért távoznának? Miért mondogatták a sportolók örökösen, hogy a sport legyen az övéké, s most miért kérnek helyet egyre inkább a politikai tisztségeken?
Ebben az országban a politikusokat a sportban a párt alkalmazta a második világháború után. Egyrészt, hogy betekintése legyen abba, mi is folyik a klubokban, másrészt, mert a sport érdekes területnek tűnt az új rendszer nemzetközi reklámozására. Maguk a politikusok általában sportbarátok voltak, a lehetőségek széles skálája pedig sokaknak adott alkalmat, hogy még egy téren kitűnjenek, megbecsülést és tiszteletet szerezzenek, és megszilárdítsák helyüket az egyetlen pártban. Mivel nem létezett a pártok közötti harc, a legtöbb sportbeli tisztséget a hadsereg és a rendőrség magas rangú képviselői kapták. A hadseregé volt így a Partizan, a belügyé a C. zvezda, a fővároson kívül pedig ahogyan csökkent a klubok rangja, úgy csökkent a tisztségviselők „ereje” is. Mivel az állam nem fukarkodott a pénzzel, ez az egész még működött is, és a sport fejlődőképesnek bizonyult, ami bizonyítható a nemzetközi téren elért eredményekkel.
A rendszerváltás után a sport is kártyavárként dőlt össze. Persze, nem egyforma mértékben, hisz kiderült, hogy a legerősebb csapatsportokat érte a legnagyobb csapás. Egyrészt nem tudtak alkalmazkodni, másrészt az anyagiak gondos felügyeletének kimaradása miatt közprédává váltak a szemfüles és könyörtelenül önző új politikusok és üzletemberek számára. A mindenkori hatalmi pártok így a jeles klubokra mint saját felségterületekre tekintenek, ahol nekik csaknem minden szabad, különösen ha a gyors gazdagodást szolgálja. Így kaptak a klubok és szövetségek párthű, saját zsebet tömő és a sportban járatlan vezetőket. Egyes politikusok több sportágban is megfordultak, anélkül hogy bármi érdemlegeset is tettek volna. Így indult a mai vezető párt is, újabban azonban első emberük javasolta a visszakozást. Ékes példa a pénztelenségben gyötrődő vízilabda, amelynek első embere mindössze 61 napot töltött a tisztségen. Világos, most majd volt sportoló ül a székbe, a pénzt szerző politikusok és üzletemberek pedig csak a háttérből, szürke eminenciásként működnek közre, ami megint csak nem zárja ki a már beidegződött machinációk lehetőségét, persze a sport kárára.
Valaha elképzelhetetlen volt, hogy aktív vagy volt sportoló politikai szerephez jusson. Az új rendszer új divattal is jár, így van már sportoló képviselő, polgármester és miniszter is, ha pedig egyesek álma megvalósul, lesznek nagykövetek is. Ami megint csak az újkori állami politika érvényesülése, hisz a sportolókat amúgy is az ország legjobb nagyköveteinek tekintik.
