Első pillantásra egészen normálisnak tűnt a cím, a másodikra viszont már elgondolkoztam felette. Mivel az írást akkor még nem olvastam el, nem tudtam, kié is a gondolat, vagy a szerző pontosan mit akart pontosan sugallni a londoni 6:3-as meccs 60. évfordulója alkalmából megírt cikk „Még egy ilyen generáció nem lesz” címével.
Ha ezt a magyar labdarúgás dicső múltjának egy nagy alakja mondta, még érthető, hisz, mondjuk, szemtanúja volt az Aranycsapat pompás győzelmének, és egy egész életre szóló felejthetetlen emlékként maradt meg benne, azzal a meggyőződéssel, hogy ilyent többé már nem lát. Ha viszont a magyar foci egyik mai képviselőjéé vagy a szerzőé a megállapítás – gondoltam –, a baj még nagyobb, mint ahogy a kívülállónak tűnik.
Ahogy múlnak az évek, a régi emlékek csak szépülnek. Feledésbe merül minden olyan dolog egy-egy eseménnyel kapcsolatban, ami nem volt teljesen eszményi. A szépet és jót az ember saját magáénak tekinti, erősen ragaszkodik hozzá, s annyira dicsőíti, hogy egy még jobbat és szebbet nem is kíván a helyébe. Átélte, részese volt, boldogságot jelentett, és örök érvényű. Pontosan olyan, mint az első szerelem.
Ha a másik eset áll fenn, az egész nem más, mint egy nekrológ. Mesélték, hogy egyszer történt valami nagyszerű, ami végtelenül büszkévé tette az embereket, különösen azért, mert alapjában véve nehéz időkben történt, amire most fel kell nézni, és nem kívánni semmi mást, mert az kötelezően szentségtörés lenne.
Amikor elolvastam, hogy az a Szepesi György mondta a címben foglaltat, akinek a sokkal kevésbé jelentős meccsekről, de ugyanakkora lelkesedéssel végzett közvetítéseit gyerkőckoromban magam is élvezettel hallgattam, világos volt minden. Úgy örült utóbb Tichynek, Göröcsnek, Albertnak és Benének, mintha Puskásékat kommentálná, szíve mélyén azonban az elmúltat, a magasztosat és a felejthetetlen éltette, a jövőben pedig nem igazán hitt.
Mint kiderült, igaza volt. A magyar labdarúgás néhány szép epizód ellenére többé meg sem közelítette az 50-es évek korszakát. Egy egész focinemzet Puskásékból doktorált, a 6:3 emlékén élt és virult, és a berni elveszített döntő miatt sírt bánatában. Foci ugyan maradt, de ami következett, nem volt már a régi. Vagy nem tudtak jobbat csinálni, vagy nem is akartak. Elég volt, hogy saját sikerélményükként tekintettek az Aranycsapatra. Hogyan lehetne másként kommentálni például azt, hogy Grosics óta a magyar szakértők egy polcnyi könyvet írtak a kapusnevelésről, a gyakorlatban viszont egyet sem tettek pályára? Vagy amikor egy itteni magyar azt tanácsolja a magyar kapitánynak, legjobb lenne azonnal lemondani, mert nagy leégés lesz a vége, az pedig kijelenti: Nem érdekel akárkik véleménye! Azután jöttek a hollandok…
Én is amondó vagyok, hogy még egy olyan generáció nem lesz. Csakhogy én ezt gondolhatom is, mondhatom is, a mai magyar fociban dolgozók azonban nem. Nekik éppen az a dolguk, hogy új Aranycsapatot csináljanak. Ha pedig nem tudnak, azért ne a más véleményét hibáztassák.
