Szerbiában néhány kivétellel már csak azok a sportágak képesek lépést tartani a világgal, amelyeknek az alapja az egyéni verseny, s amelyeknek a rendezvényei, ennélfogva az anyagi vetületei is külföldhöz kötődnek. Az ékes példa a tenisz, a kivételek természetesen az atlétika és a sportlövészet. A csapatsportok ezzel szemben az egzisztencia határán járnak, s egyelőre csakis azért léteznek még, mert vagy volt eladósorba jutott játékosuk, vagy pedig a lehető legalacsonyabb szintre süllyedtek, amiért egészen kevés pénzzel is képesek eltengődni.
Világos, az ilyen sport senkit sem érdekel. A hazai, úgynevezett élvonalbeli focimeccseken a profi szurkolókon kívül mást nem is látni, esetleg néhány naiv veteránt, aki megszokásból jár ki hétről hétre a lelátóra, és azzal is elégedett, amit az olcsó belépő ellenében kap. Ilyen irányzatot vett a kosárlabda is, a röplabda nemkülönben, a vízilabdának pedig amúgy sem volt sok nézője. Ideiglenesen valamivel jobb a helyzet a kézilabdában, amikor azonban a zsinórban harmadik szerbiai rendezésű világverseny is elmúlik, mennek ők is a többiek után.
Noha a politikai tényezők továbbra is kivételesen nagy jelentőséget tulajdonítanak a sportnak, mert állítólag világszerte nagymértékben hozzájárul a Szerbiáról alkotott kép javításához, valójában semmit sem tesznek az érdekében, s ami a legrosszabb, nemcsak nem is szándékoznak tenni, hanem nem is képesek erre. Hiába a tenisz nagy népszerűsége, a rendszer akkor sem működik, ha jelesnek nevezett politikus áll az élén. Mindenki magára van utalva, pénz csak a nemzetközi jellegű ifjúsági versenyekre van. Hogy a klubokban és régiókban mi történik, hogy mit gondol a bázis, az a csúcsvezetést egyáltalán nem érdekeli. A szövetség például évente megrendezi a felnőtt-csapatbajnokságot, ami a kluboknak csakis a dotációs rangsorlásért szükséges, azzal azonban már senki sem törődik, hogy évről évre botrányba fullad a bajnokság, az eredményeket megsemmisítik, és bajnokot nem is hirdetnek. A finanszírozás így feltehetően az előző éves szinten történik, ami megint csak azoknak felel meg, akik eleve közelebb állnak a kasszához, s akik rendre a botrányok kiváltói.
Időközben a sportminisztérium egy kimutatás szerint a legkevesebb érdeklődést mutat az iránt, hogy munkája nyilvános legyen. Az összes minisztérium között éppen a sportosok hanyagolják el legjobban a honlapjukat, nincs ott sem évi terv, sem a megvalósítás elszámolása stb. A sportminiszter azonban járja az országot, még több helyre eljut, mint két hölgy elődje, nyilatkozatai pedig ugyanolyan közhelydúsak, mint az egykoriaké. Mentsége, hogy senki sem vár el tőle bármilyen megoldást, mert olyasmit a nálánál hatalmasabbak sem tudnak megtenni, a látszat viszont az, hogy ő sokkal több egy bábnál, amelyet a háttérből mások mozgatnak. Ha nem így lenne, a miniszter legalább valami apróságot tett volna a saját vízilabdájáért. Arról viszont pozitív véleményt mondott, hogy Dejan Stanković a fociszövetség elnöki tisztjének a legkomolyabb jelöltje. Aki majd, ha valóban megválasztják, ugyanannyit tehet a foci érdekében, mint a miniszter a pólóért.
