Nagy fordulat volt az újvidéki sportbarátok életében, amikor a múlt század hetvenes éveinek elején a vásártéren megnyitották a város első műjégpályáját. Igaz, nyitott létesítmény volt, de ki bánta, hisz az élmény szavatolt volt, nem úgy, mint korábban, amikor a Duna-parki teniszstadionban a vékonyka jégpáncél teljes mértékben az időjárás függvénye volt. Ebből kifolyólag igazi hoki sem volt a városban, viszont a műjéggel elmozdultak a dolgok, klub alakult, s mi nemcsak korcsolyázhattunk, hanem bajnoki meccseket is láthattunk.
Ez volt a sportág, amelyben Belgrád és Újvidék között nem létezett rivalizálás. Csupán azért, mert az akkori Jugoszláviában a ljubljanai és a jesenicei csapatok voltak a legjobbak, őket sem a Partizan, sem a C. zvezda és különösen a Vojvodina nem tudták megszorítani. Emlékszem, az első újvidéki meccsen a C. zvezda vendégszerepelt. A szlovénekhez képest gyöngécske csapat volt, a Vojvodinához viszonyítva azonban erős, technikai és taktikai szempontból kimondottan fölényes gárda volt, amely azon a meccsen 33-at ütött a nagy éljenzéssel megünnepelt 1 ellenében. A belgrádiak jóízűt szórakoztak, még jóhiszeműen oktatgatták is a vendéglátóikat, esetenként azonban nem tudták megfékezni fölényeskedésüket, és hangosan, hogy a tribünön ülő vagy a nagy hidegben inkább álló nézők is jól hallhatták, előre megmondták, hogyan ütik majd a gólt. A feladat az volt, hogy a Vojvodina játékosai próbálják megakadályozni az akciót. Mondani sem kell, eleinte pont úgy esett a gól, ahogyan a belgrádiak megmondták, s csak a meccs hajrájában történt egy-két sikeres védelmi akció.
Fociban a belgrádi csapatok játékosai sose mondhatták meg előre az újvidékinek, hogyan lövik majd a gólt, hisz a Vojvodina kezdettől fogva meglehetősen egyenrangú riválisnak számított, noha a Partizan és a C. zvezda lényegesen sikeresebbek voltak az egymás közötti meccseken. Ki tudja – akkoriban ilyesmivel nem igazán foglalkoztunk –, voltak-e már akkor is megbeszélt, előre lefutott meccsek. Ha igen, nem Belgrád–Újvidék vonalon történt a bunda, hanem a Belgrád–Zágráb vagy Belgrád–Split rivalizálás okozhatta. Abban az időben a Vojvodina kétszer is a nevető harmadik lett, amióta azonban szétesett az az ország – az Arkan-féle Obilić idejét nem számítva –, az újvidékiek a két fővárosi nagycsapattal vetélkednek, s húzzák rendre a rövidebbet. Meccset ugyan lehet nyerni a bajnokságban és a kupában is, de titulust még véletlenül sem.
A múlt napokban a Vojvodina például kupameccsen leiskolázta a C. zvezdát, három napra rá azonban elveszítette a bajnoki rangadót. Mi sem természetesebb, a bírói időpótlásban, amikor a belgrádiak előbb 11-es kaptak ajándékba, majd amikor a büntetőt kihagyták, a kilencven-sokadik percben mégis lőttek egy győzelmet jelentő gólt. A meccs után a fővárosi tévé riportere megkérdezte a Vojvodina azóta távozott edzőjét, mit szól a Hitchcock-féle hajrához. Marko Nikolić komoran azt mondta, hogy igen, a meccsnek valóban volt rendezője, de nem Hitchcock, hanem valaki egészen más. Az edző, aki mellesleg a belgrádi Radból jött a Vojvodinába, állítólag a Partizanban vagy a C. zvezdában folytatja. Épp érdekel, ha valóban leszerződtetik, mit nyilatkozik majd a Vojvodina elleni, leendő előre megrendezett találkozók befejeztével. Lefogadom, hogy átvált Hitchcockra.
