Valószínűleg mi, bácskaiak, pláne a kisebb településeken lakók – sosem szokjuk meg a várost. Nem csak Újvidék, Belgrád, Bécs vagy Berlin hat idegenül, de Budapest, sőt már Szeged láttán is furcsa érzés kerít hatalmába bennünket. A léptékét vesztettségé. Az arctalanságé. Azé a groteszk élethelyzeté, ami láttán a faluról, a kisvárosból a távolba szakadt ember egyáltalán nem tud mit kezdeni.
Leesik három szem eső. Nálunk, a szántóföldeken többnyire kincset ér. A városi meg fanyalog. Menten sarat fröcskölnek a kígyózón haladó gépkocsik, nyakba hullik az ereszekről csöpögő piszkos lé, bedöglik a forgalom, állnak a forgalmi dugók sorai, és rosszkedvű, esernyős emberek tömege kezdi el szidni az időjárást, amiért októberben esni mer egy kevéske őszi zápor. Mihelyt borúsabbra vált az idő, elkomorodnak az arcok.
– Rohadt eső – dünnyögi a sok ballonkabátos, tócsák tükrét kerülgető járókelő, és eszükbe sem jut, hogy az égi áldás nemcsak tavasszal jó, hanem az őszi mezőgazdasági munkálatok után is hasznos. Ha vége a mélyszántásnak, a földeken abbamarad a trágyahordás, az őszi szántás, a vetéssel meg a boronálással járó teendő – amit a tavaszi vetésű termények esetében szintén el kellett végezni –, akkor a dél-alföldi falvak kapához szokott népe tudja: erre az évre a nagyja megvolt.
A városinak mindez abszurd.
(Fotó: Gergely Árpád)
Jószágot nem lát. Verebet is csak elvétve. Jobbára buta, tyúknyira dagadt, hízott galambokat – szakmányban. Meg csókát és szarkát. Abból is akad, főleg a peremkerületekben, a gyér ligetekben, de kétlem, hogy a velük találkozó nagy többség különbséget tudna tenni köztük. Madár-madár. Úgy mennek el mellettük, majdnem rálépnek. Pedig a csókák hálás egy banda: ha nem csoportosan bohóckodnak, játszanak, akkor egy-egy kreatívabb tollas válik ki közülük, és addig eszkortírozza a tébláboló bácskait, addig táncol a rá kíváncsi lába körül, veti a fejét, vartyog könyörgőre fogva, míg az ember megsajnálja és kenyér- vagy kiflivéggel honorálja a produkciót. Olyankor a faluhelyről érkező kicsit hazatalál. Legalább arra a pár percre, ameddig elláthat, megetethet egy állatot, ami iránt baráti érzés bizsergeti a szívét. Noha érzi az eltérést az otthoni, meg a városi dolgok között, aligha engedi meg magának, hogy akárcsak egy vadmadár – egy bohém csóka – miatta éhezzen. A városlakó polgár ezt sem érti.
Neki egyforma az árpa meg a búza is. Tudja ugyan a tömegközlekedés járatait, mi hol található, a helyi specialitásokat, van benne egy adag lenéző, lefitymáló gőg, ha összezavarodott falusival keveredik szóba. Ám mihelyt kilép az általa szokott huzatos utcák, sugárutak, közterek és középületek ismerős biztonságából, menten kisebb lesz a mellénye. A sokadik emeleti liftek gombjait nyomogatóba beleszorul a szó, amint egy kerekded eszű oromhegyesi, vagy ludasi kisgyerek iskolázni kezdi abból, mit hogy szokás a nevén nevezni. A „kislány” kutyákat szukáknak, a „fiú kutyusokat” kanoknak. Hogy a malac az még nem disznó – hiába gúnyolódnak a disznóvágáson a stand-up komédiás adócsalók –, mert közben süldő, vagy kishízó is szokott lenni, arról nem beszélve, mitől válik ártánnyá, emsévé és mennyi kukoricát muszáj megennie, amíg szalonnaként – és nem békönként – kerül egy városi család asztalára. Már ha eszik, egyáltalán. Ha nem paleo- vagy vegetáriánus étrenden, kalóriákat dekázgatva tengődnek, az istenadták.
A faluról városba ránduló elbámul azon, mennyi hasznos holmit hajigál ki a toronyházak lakója. Kartonpapírok, újságok, dobozok – amiket olyan jó lenne tavasztól kezdődően majdani gyújtósként begyűjteni! Bezzeg a városban! Még most, a fűtési szezonban is utcára kerül a bekötött magazinok, a színes, már kiolvasott lapok halmaza, a sok, drága, éghető, meleget adó anyag! Odébb sövényt nyírnak, metszik a fák koronáját: minden megy a konténerbe, holott egy kisebb család, vagy egy szegény ember egész téli szezonját kitevő tüzelőt dobnak a semmibe.
A városokban távhő-fűtés dívik. Lesik a fűtőtesteket. Tapogatják a fém csőrendszert, a hőmérőt vigyázzák, és sűrűn-sűrűn elégedetlenkedve apprehendálják a szolgáltatót. A lenézett vidéken nincs kit és mit szidni. Vagy akad begyújtani való, vagy nem. Előre be kell teremteni, logisztikája van a tél túlélésének. Ha valahol, valamelyik házban fáznak, tűzlángok lobbannak az otthoni kis örökégőkben, a kandallónak nevezett cserép- meg vaskályhákban, vagy a kazánokban, kemencékben és az alkonyi utcákon megülő füstpadmaly kesernyés szagától az ázalag szagú októbernek is szagos lesz az árnyéka.
