Korábban írtam kalabriai nyaralásunkról, amikor síksági sofőrként barátnőmmel közösen hódítottuk meg az Aspromonte Nemzeti Parkban található hegyi falvakat. Alig múlt el a turistaidény, én ismét a hegyekbe vettem az irányt, teszem hozzá: személygépkocsival.
A Zlatiborra vezető úton újra elgondolkodtam azon, hogy sok mindenben eltér az, amikor én vagy a párom ül a volán mögött. A különbség abban rejlik, hogy ő montenegróiként sokkal magabiztosabban és gyorsabban hajt a szerpentines szakaszokon, hiszen ő a hegyekben lett gyakorlott sofőr. Az út, amely a hegyen kanyargózik felfelé, számára a legtermészetesebb jelenségnek tűnik. Engem viszont a kanyarok egy pillanatra sem hagynak unatkozni. Mindannyian jól tudjuk, hogy a hegy a földfelszín kiemelkedése, többnyire meredeken magaslik ki a környezetéből. Ezzel ellentétben síkságról akkor beszélünk, amikor a földfelszínen nagy területen nincs harminc méternél nagyobb szintkülönbség. Az említett földrajzi jelenségek nagy hatással vannak életvitelünkre. A fenti leírt példából is látható, hogy a síksági és hegyi sofőrök vezetési stílusa között különbség mutatkozik. Emellett mindez nagyban meghatározza azt is, hogy a párom és én miként viszonyulunk a hegymászás témájához. Bevallom, hozzá hasonlóan, a hegymászás az egyik kedvenc szabadidős tevékenységem. Nem véletlenül a Zlatiboron eltöltött néhány nap első óráiban felsétáltunk a Tornik csúcsra, amely az említett hegy legmagasabb pontjának számít. Kiderült, hogy még a hegymászás témáját is másképpen közelítjük meg. Én a feladatot szinte egy szuszból, tempósan teljesítettem volna, és idővel rájöttem, ez a hozzáállás nem megfelelő. Egyre gyakrabban kellett kényszerpihenőt tartanom. Egyértelművé vált számomra, hogy ilyen helyzetben nem árt az energiámmal takarékoskodni. Ez alatt az idő alatt a párom kényelmes léptekkel haladt fel a hegyoldalon. Néha hátra nézett, és ellenőrizte én hol tartok, miközben én egyre gyakrabban vettem mély levegőt. Természetesen a végén mindketten teljesítettük a szakaszt, mindenki a maga módján és tempójában. Mire én felértem, a párom már a Tornik hegycsúcson található kávézó teraszán üldögélt, élvezte a napsütést, és iszogatta a kávéját. A másik csésze kávé pedig csak rám várt. Ezután beszélgetni kezdtünk, és én felidéztem egy számomra igen szimpatikus közös pillanatot. Herceg Novi köztudottan a lépcsők városa, hiszen a hegyoldalra épült. A szűk, meredek utcák és a lépcsők különleges hangulatot kölcsönöznek a városnak. A párommal éppen az autó felé haladtunk, természetesen felfelé a lépcsőkön. Én szinte felrohantam. Mindezt azzal indokoltam meg, hogy minél előbb érjek fel, és majd akkor megpihenek. Ezután a személygépkocsi mellett bizony levegőért kapkodtam. A párom viszont minden tizedik lépcsőfokon megállt, és kényelmesen, nagyobb erőfeszítés nélkül fel is ért. Végezetül ugyanannyi idő alatt teljesítettük a szakaszt, ő egyáltalán nem fáradt ki, én pedig ismét levegőhöz jutottam.
