A kamenicai park Újvidék legnagyobb és egyben legrégebbi parkja, a XVIII. század dereka óta létezik, nagyjából 33 hektárnyi területen terül el. Valóban kellemes felfrissülést nyújt azon szerencsésebbeknek, akiknek van lehetőségük a betondzsungelből időről időre kiszökni ide. Már régebben, a múlt évszázad derekán, amikor városunkban még jóval elviselhetőbbek voltak a hétköznapok, is sokat jelentett ez a park az újvidékieknek. Galambos László helytörténész gyermekkori emlékeiről cikkezve megemlíti, hogy abban az időben Újvidék és Kamenica között még létezett hajóközlekedés, ők elsősorban a hajókázás miatt mentek ebbe a parkba. Galambos gyermekként látta ott először a főúri kastélyt, amelyet általában gróf Karátsonyi-kastélynak neveztek. Csak húsz év múlva talált rá arra az adatra, hogy a park kastélyát Marczibányi István emeltette, Marczibányi Márton újította fel, gróf Karátsonyi Guidó pedig Marczibányi grófnővel kötött házassága alapján szerezte meg. A kamenicai parknak szóval nemcsak a természeti, hanem a történelmi jelentősége is említésre méltó, az önkormányzat döntésének értelmében 2008 decemberétől 3. szintű védelmi kategóriába sorolták be. Azóta a székvárosban közvállalatként működő Városi Kertészet dolgozói viselnek gondot erről a ligetről, szabályzattal meghatározták, hogy a parkba látogatóknak milyen „házirendhez” kell tartaniuk magukat.
(Fotó: Dávid Csilla)
Ma van az európai nemzeti parkok napja, a Kamenicai park a Fruška gora Nemzeti Park részeként, inkább talán gyöngyszemeként, legnépszerűbb kirándulóhelyeként zöldül. A fentebb említett előírással, amely most már létezik, és hirdetőtáblákon közzétették a többi újvidéki park bejáratainál is, a zöldre vigyázó illetékeseink elősegítik parkjaink – úgy nemzeti, mint a belvárosiak – megmaradását, elejét veszik annak, hogy a látogatók – szándékosan vagy akaratlanul – tönkretegyék az urbánus szürkeséget megtörő természetet. Újvidéken például a város területének alig 5 százaléka zöld, ez nagyon kevés, ha tudjuk, hogy az európai nagyvárosok fentről megfigyelt területének egyötöde zöld, és ezt az uniós törvények megkövetelik. Az említett szabályzat úgy a Kamenicai park, mint a Fruška gora Nemzeti Park esetében is pontosan meghatározza, hogy a kirándulók merre közlekedhetnek milyen feltételek mellett, hogyan viselkedhetnek, milyen körülmények között vehetik igénybe a rekreációra szolgáló területeket, mire használhatják a fákat, hova és miként helyezhetnek el információs táblákat, a diákok és a tanulók mikor és milyen körülmények között végezhetnek kutatásokat, mikor tarthatnak az előadók természetjáró-ismeretterjesztő előadásokat stb. A csiga- és katicabogár-gyűjtést, és a természetrongálás egyéb formáit törvények tiltják, sok-sok ezer dináros büntetéseket határoznak meg. A felsorolt regulák talán kissé szigorúnak tűnnek, de nagyon is szükség van rájuk. Különösen majáliskor. Ha a több tízezer, nem ritkán részeg majálisozó ott gyújtana tüzet a rostély alá, ahol épp akar (régebben, a múlt század kilencvenes éveiben még ez volt a helyzet), ha ott parkolnák autóikat, oda ürítenének, ahova épp tetszik nekik, parkos övezeteink egykettőre kopár sivatagokká válnának. A Fruška gora Nemzeti Parkban most tilos kivágni, kitépni bármiféle növényt, nem szabad levágni a faágakat, büntetendő a fák termésének, bogyóinak begyűjtése, tilos kerékpár- és motorkerékpár-versenyeket, vagy autóversenyeket szervezni. Tiltják még az egyes vegyszerek használatát is, a mobiltelefon-szolgáltatók nem állíthatnak fel külön engedély nélkül rádiójel-állomásokat, a kommersz jellegű szolgáltatásnyújtás, csecsebecsék árusítása stb. sem engedélyezett.
A kamenicai parkban a gondozás során keletkező faanyag (letört ágak, kitört, megmetszett vagy kivágott fák) a város tulajdonát képezik, a Városi Kertészet munkásai asztalosműhelyükben ebből az anyagból készítenek padokat, szemeteskosarakat, gyerekjátékokat városi játszóterekre… A parkőrszolgálat éjjel-nappal járőrözik, ha valaki goromba módon nem tartja magát a házirendhez, riasztják a rendőrséget. Ilyesmi azonban valóban csak ritkán történik, az újvidékiek még mindig – annyira, amennyire – tudnak viselkedni, tudják-érzik, hogy a zöldre nagy szükségünk van, és cselekedeteikkel „nem vágják maguk alatt a faágat”.
