Az újvidéki lakóépület árnyékos oldalán egy cédrusfa három évtizeden keresztül makacsul küzdött a megmaradásért. Napfény hiányában idővel megdőlt dél felé, szög alatt nőtt, vastag, erős törzse ügyesen alkalmazkodott a gravitációs erőviszonyokhoz. Meghajolva is az ötödik emeleti ablakokkal szintben volt a csúcsa. A cédrusfát a lakónegyed jellegzetességeként, a kitartás jelképeként ismerték, tisztelték, reményt és mindenekelőtt friss levegőt adott a szomszédságnak.
A múlt kedden kivágták. A Városi Kertészet dolgozói végeztek vele, szabályosan, törvényesen, „polgári bejelentést” követően. Fennállt a dőlésveszély – hangzott a magyarázat…
Veszély – cselekedj azonnal! – ez az elemi parancs düböröghetett azoknak az ösztönös diktátum szerint élő, ésszerű gondolkodást mellőző környékbelieknek az agyában, akik a favágást megelőző időszakban újra és újra telefonhoz nyúltak, és a „fafenyegetést” jelentették. Valószínűleg sok telefonhívásra volt szükség ahhoz, hogy a romboló gépezet beinduljon, hiszen e sorok szerzője az év elején szóbeli helyeslést kapott az említett közvállalat illetékesétől arra vonatkozóan, hogy a fát – közös erőfeszítéssel – meg kell menteni! Időközben az előzetes, kivitelezhetőségi elképzelés is körvonalazódott, acélsodronyok, esetleg alátámasztó-állvány segítségével. A télen a ragadós hó rátelepedett az ágakra, legalább egy tonnával megnövelve a fa súlyát, a cédrus még csak meg se reccsent! Noha dőlésszöge valóban ijesztőnek tűnt, nyilvánvaló volt, hogy segítség nélkül is megmaradhat. A fa dőlési vetülete alatt se járda, se bejárat nem volt, a legrosszabb esetben is legfeljebb két, leparkolt autóra zuhanhatott volna. Mivel széles, zöld ágai nagy valószínűséggel felfogták volna az ütést, elosztották volna a súlyt, kérdés, hogy az autóban keletkezett-e volna bármilyen kár.
(Fotó: Szeli Balázs)
Nos, azoknak, akik most, a „gond” sikeres megoldását követően nyugodtan alszanak, csak annyit üzenhetek, hogy nem kell szégyenkezniük primitív, ösztönös cselekedetük miatt! Elhárították a potenciális veszélyt, ami fejlődéstani megközelítésben mindenképp indokolt akció. Egy olyan városban vágattak ki egy öles, makkegészséges fát, amely már évek, vagy évtizedek óta fuldoklik a saját bűzében, egy olyan városban, amelynek közszótárában a szürke beton mennyisége kiegyenlített fogalomként szerepel a fejlődés szintje mellett. Egy háromszáz embernek otthont nyújtó lakóépület tüdejét elcserélték két, akármilyen, legtöbbször az újrahasznosításra már régen megért, Nyugatról roncsként behozott, itthon méregdrágán viszonteladott gépkocsi szélvédőüvegének a teljes biztonságáért. Nem kell szégyenkeznie intellektuális elitünknek sem, azoknak, akik az emberi civilizáció mozgatórugóiként, értelmiségünk korlátokat átütő csúcsaként pár évvel ezelőtt engedélyezték (vagy éppen indítványozták) a parkirtást a Bölcsészettudományi Kar épülete előtt. Ezen a helyen egyetemi tanáraink most sorompóval lezárt magánparkolóban állhatnak meg gépkocsijaikkal, nem kell többé hosszas sétákat tenniük irodájukig. Őskori körülmények között ez is indokolt akciónak számítana, hiszen megtakarítják a mozgáshoz szükséges, életet jelentő testenergiát. E sorok szerzője viszont szégyelli magát amiatt, mert a neolitikumból visszamaradt előrenyomulási, telhetetlenségi és indokolatlan félelmi ösztönök vezérelte, önmagukat „értelmesnek” tituláló emberek között kénytelen élni.
A fáról szóló mesét közzétette egy-két székvárosi hírportál is, a kommentárokból is kiderül, hogy nem mindenki ítéli el egyértelműen a favágási őrületet – ilyen vagy olyan körítéssel azt üzenik, hogy a fának mennie kellett! Leggyakrabban azzal érvelnek, hogy a korhadt fák letöredező ágai a múltban kioltották már emberek életét. Ez azt jelenti, hogy megelőzésképp ki kell vágnunk mindegyik olyan fát elszürkített, urbánus környezetünkben, amely esetleg egyszer majd elkorhad? A cikkíró fejéhez vágták azt is, hogy színházi krokodilkönnyeket hullajt egy „egyszerű fa” után, ugyanakkor a körülötte szenvedő, kínlódó embertársait észre sem veszi, és még csak eszébe sem jut segíteni rajtuk! Nos, az emberi szenvedésnek, a segítségre szorulásnak éppen az emberi butaság az előidézője, ugyanaz a butaság, amelyik kivágatta a cédrusfánkat. Ha társadalomként a paranoiára épülő rombolás, a meggondolatlan, ősi ösztönök diktálta döntések helyett a tudatos építést választanánk, egész bizonyosan mindannyian sokkal kevesebbet szenvednénk.
E soroknak nem az feladatuk, hogy valakit bűnösként megjelöljenek, vagy hogy felelősséggel terheljenek bárkit. Egyfajta bevezetésként szolgálnak a szónoki kérdés megfogalmazásához: Mikor jön már meg az eszünk?
