Amikor az ember elégedett sorsa alakulásával, fittyet hány a világra. Elegendő pénzéből, vagy más pénzéből kényelmesen él, divatosan öltözködik, márkás mobilkészüléket, táblagépet vásárol, időnként utazik, világot lát. Eljut olyan (távoli) helyekre, rendezvényekre, amelyekre vágyik, barátjával, párjával, házastársával, családjával, felnőtt gyermekével vagy még egészséges szülőjével. Az elégedettsége azonban csak ideig-óráig, esetleg évekig tart, közben nem izgatja sem politika, sem gyermek, sem öreg, sem rokon, sem szomszéd. Amikor azonban kezd elvékonyodni a pénztárcája, elveszti jó állását, megromlik az egészsége, vagy hirtelen a legkedvesebb személy nélkül marad vagy elhidegül a barátaitól, akkor a magánytól való félelmében támogató közösségre vágyik. S máról holnapra jól működő közösségbe szeretne bekerülni.
Egyszeriben eszébe jutnak mindazok, akik valahová járnak, valahová tartoznak. Az elég nyitott ember számba veszi őket. Próbálkozik. Miután a sokadik közösségből kiábrándul, mert nem felel meg az ő elvárásainak, mentőövként eszébe jutnak a „templomba járó” ismerősei, akik a maguk csöndes módján működnek. Ők hová hívják, mit ajánljanak a megsebzett, kiábrándult, elvált, megözvegyült, vagy talán csak egészségileg leépült, elmagányosodó embernek?
Egy városban, ahol több felekezetnek van temploma, plébániája, gyülekezete, közössége, ahol bőven lehet „válogatni”, ott sem könnyű eldönteni, hová hívjuk, küldjük a kereső embert, akivel úgy vagyunk, mint a nem várt vendéggel. Talán érkezése előtt illett volna kitakarítani otthonunkat.
Szeretnénk a keresőt szerető közösségbe hívni. De kérdés, hogy szellemileg miben fog ott gazdagodni, hogy fogja magát érezni, meddig tud ott megmaradni? Ezek a kételyek merülnek fel bennünk, ha segíteni szeretnénk a keresőnek. Mit vár el az ember a közösségtől: hogy a tagok szeretettel (be)fogadják, érzékenyek legyenek iránta, megértsék testi-lelki-szellemi szükségleteit, gondjaiban-bajaiban önzetlenül segítsenek, hogy támogassák a céljában, és nem utolsósorban, hogy oldják a magányát…
A kezdeti öröm és lelkesedés után a kereső azonban minden emberi közösségben tapasztalja a tagok közötti széthúzást, féltékenységet, pletykát, rágalmazást…, miközben azt talán észre sem veszi, hogy neki is „rossz a szeme” – folyton a másik hibáján járatja a tekintetét. Más háza táján söpröget, más bűneit számlálja, és ezzel nem teszi azt tisztábbá, hanem csak szaporítja a szemetet. A „rossz szemmel” nézéstől már csak egy lépés a harag és a közösségből való kilépés.
Súlyosan vétkezik, aki szükség nélkül fecseg más hibáiról, vagyis megszólja embertársát, súlyosan vétkezik, aki kitalált dolgokkal feketíti be más becsületét, vagyis rágalmazza embertársát, és az is vétkezik, aki valakit alaptanul gyanúsítgat.
Valójában rengeteg neheztelést, régi sérelmet hordozunk magunkban, s egy új személytől ért hasonló sérelem vagy el nem fogadás felszaggatja korábbi sérelmeinket, olajat önt a tűzre, s mi robbanunk, lángolunk, vagy visszahúzódunk a csigaházba! Abban a pillanatban nem akarunk, nem tudunk megbocsátani. Ennek oka a gőg, ami rákként behálózza bensőnket.
A lyoni papnevelő intézet vezetője egy alkalommal fölkereste a szent életű Vianney János plébánost.
– Nagyon lekötelezne, ha néhány jó tanácsot adna, hivatásomnak hogyan tudnék eleget tenni.
A plébános átlátott a szitán. Titokzatosan elmosolyodott, majd az igazgató szemébe nézve latin nyelven, hogy mások ne értsék, így szólt:
– Declina a malo et fac bonum!
A Declina a malo et fac bonum!, azaz a Térj ki a rossz elől, és tégy jót! tanács átsegít bennünket bármely közösség lehetetlen helyzetein. Örömet, megbékélést pedig akkor érzünk, amikor megkérjünk az Urat, segítsen kidobni a szívünkből minden neheztelést, és ha nem törődünk azzal, hogy megbocsátás után még bennünk maradt a megbocsátás fájdalma, hanem tesszük a jót másoknak, s a jó cselekedet majd begyógyítja a fájdalmat.
Egyik betegségünk a „szent kritika”. Nem merjük magunkat belevetni az egyházi közösség/gyülekezet életébe, hanem mások viselkedésén rágódunk. Nem járunk ebbe a közösségbe, mert itt mindenki pletykás, vagy nem járunk templomba, mert a pap anyagias, a kántor meg iszik.
Társaságban így szólt egy férfi a jelenlevő plébánoshoz:
– Kedves Antal atya! Ha én prédikálhatnék, odamondogatnék az embereknek!
– Ezt egészen jól megteheti prédikálás nélkül is. Inkább adjon az embereknek jó példát – válaszolta a tapasztalt plébános.
A közösségben a harag, a meg nem bocsátás el fogja hessegetni a pozitív gondolatainkat, ajkunkra fagyasztja az Istenhez és embertárshoz intézett köszönet, hála és dicséret szavait, leállítja jó cselekedeteinket. De miért engednénk, hogy aki megbántott, eluralja gondolatainkat, elvegye életerőnket? Ha probléma helyett ezt kihívásként, Istentől kapott próbatételként éljük meg, s a rossz gondolatok helyett fohászt mondunk a közösség tagjáért, aki megkeseríti életünket, és minden viselkedése ellenére kedvesek vagyunk vele, titokban jót teszünk neki, akkor építjük a közösséget, amelyben nem kell fölöslegesen terhelnünk magunkat az apró-cseprő dolgokkal. S amikor jót mondunk a másikról, kiemeljük igyekezetét, örülni tudunk a sikerének és a jó tulajdonságaira építünk, sokkal jobban érezzük majd magunkat, mintha a bajkeverő személy epés szavaival, vagy ellenünk irányuló cselekedeteivel foglalkoznánk. Aki rombolja a közösséget, az általában szomorú, magányos személy, még akkor is, ha látszólag vannak barátai. Megértésre, odafigyelésre vágyik, talán éppen a mi megértésünkre és odafigyelésünkre.
Kellő önuralommal ki-ki felismerheti azokat a helyzeteket, amelyekben nem tud valamit megváltoztatni. Nem fogja ezzel magát terhelni, hanem Istenre bízza a megoldás keresését, maga pedig arra összpontosít, amit ő tehet meg a Mindenható segítségével.
A közösségben mindenki a saját tempójában halad, ha egymásnak szeretettel segítünk. Nincs értelme, hogy a másikhoz hasonlítsuk magunkat. Ha magunkat másoknál értékesebbnek tartjuk, egészségtelen felsőbbrendűség érzése tölt el. Ha viszont azzal terheljük magunkat, hogy mások bátrabbak, sikeresebbek, mint mi, akkor rosszul fogjuk magunkat érezni. Ha a közösség közös célja érdekében tudunk munkálkodni, s a magunk igyekezetére összpontosítva szorgoskodunk és felebarátaink haladását megdicsérjük, „gyarló” közösség által is meg fogjuk érezni Isten boldogító ölelését.
