Az evangélisták beszámolnak arról, hogy Jézus egész nap az emberekkel volt, tanította őket, imádkozott értük, este pedig elvonult magányos helyre töltekezni: sok időt szánt arra, hogy imádságban beszélgessen az Apjával, akit héber nyelven, az anyanyelvén Abbának szólított. Arra biztatta a tanítványait, hogy Istent – akinek ő a Fia, mi pedig gyermekei vagyunk –, ők is Atyának szólítsák. Az Újszövetségben ez Isten megszólítása, Jézus (Mk 14,36) és a keresztények ajkán, annak a bensőséges viszonynak a kifejezésére, amely Isten és gyermekei között megvalósul. A Róm 8,15 és a Gal 4,6 szentírási szakasz talán egy keresztségi szertartásra is tartalmaz utalást, amikor a keresztelendő először imádkozta a közösséggel együtt a Miatyánk imát (Lk 11,1– 4), amelyre maga Jézus tanította meg a tanítványait, az ő kérésükre.
Az igazi imádság akkor alakul ki az Atyával, ha ő számunkra nem idegen személy, akihez néhanapján vészhelyzetben felkiáltunk, és akiről sokszor kérdezzük, hall-e egyáltalán bennünket. A Biblia szerint Isten mindenkinek adott halló fület, hogy meghalljuk az ő leghalkabb suttogását is, és ő is meghallja minden szavunkat. Akkor gyümölcsöző az imádság, a beszélgetés, ha Istent ismerjük, közeli kapcsolatban vagyunk vele. Ha hisszük, hogy ő olyan Isten, aki végtelenül szeret bennünket, és olyan Isten, aki boldoggá akar tenni bennünket, bőségesen megáldva életünket minden területen.
Az Atyával lenni, Krisztussal lenni, a Szentlélekkel lenni azt jelenti: élvezni a közelségét, a jelenlétét, a szeretetét és a gyöngédségét, békességét, amelyet azoknak ad, akik őt igazán szeretik, akik tiszta szívűek. Tehát fontos, hogy tiszta szívünk legyen. Maga Jézus mondta: „Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják Istent” (Mt 5,8). Az imádkozás közben fontos, hogy helyes képünk legyen Istenről, hogy ő gyöngéd Apaként a karjában tart bennünket, nem pedig kegyetlen bíróként.
Sok keresztény azt hiszi, hogy a keresztény élete abból áll, hogy a másik embert megváltoztassa. Például kitartóan imádkozik azért, hogy a házastársa ne káromkodjon, és e téren elvárja Isten beavatkozását. Ha ez nem történik meg, csalódva kijelenti: „Évekig imádkoztam, és semmi változás nem történt. Mintha Isten nem is hallotta volna imáimat!” És a csalódott ember elkezd kételkedni abban, hogy Isten egyáltalán létezik. Sőt sok esetben el is fordul tőle.
Az ima azonban elsősorban rám vonatkozik, engem formál, változtat meg. Miközben építjük Istennel a kapcsolatunkat, az imaéletünket, és szívből imádkozunk, magunkért, a családunkért, népünkért is sokat teszünk. Az imádság a napunk legszebb pillanata kellene, hogy legyen. „Imádkozz, és szeress!” – tanácsolta Szent Vianney János, ugyanis az imádságot nem szabad kötelességnek tekinteni, hanem a legszebb találkozásnak az Úrral, a végtelen szépséggel, a kedvességgel, a szeretettel. Hiszen nem erőlködünk, nem kényszerből imádkozunk, hanem nyugodtan állunk, ülünk, térdelünk, fekszünk, sétálunk, élünk, mozgunk, vagyunk az Úr előtt – „nyitott tenyérrel, nyitott szívvel és halló füllel”.
Amikor rá bízzuk magunkat és életünket, öröm tölti el szívünket, mert tudjuk, mindig velünk van. Olyan boldogságérzés ez, mint amikor a napon sütkérezünk, magunkba szívjuk a nap éltető sugarait. Imádság közben többet kapunk, mint amennyiről a világ csak álmodni mer: Isten gyógyító szeretetét fogadjuk magunkba.
Az imádságra, a Mindenhatóval való találkozásra sietni, aki végtelen dicsőség és szépség, kihasználni a nap és éjszaka pillanatait arra, hogy olvassuk a Szentírást, sietni, hogy a szentségeket magunkhoz vegyük, jelenti azt, hogy éljük az imádságot. Így leszünk az imádság népe, és tapasztaljuk, hogy a gonosz erők, a pokol kapui nem tudnak nekünk ártani, mert velünk van az, aki erősebb, mint a gonosz. Velünk van a világ végéig Jézus Krisztus, aki legyőzte a világot, aki megváltott bennünket.
A Lk 18,9–14 terjedő evangéliumi szakaszban Jézus két emberről beszél, akik elmentek a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeusok Jézust ellenségnek tartották, mert rámutatott a hiúságukra és kétszínűségükre. Vallásos, istenfélő emberek hírében állottak, nemcsak rendszeresen elvégezték a napi imáikat, hanem kínos aprólékossággal ragaszkodtak a Törvény előírásaihoz. A vámosokat pedig a zsidók a legjobban gyűlölték, mert a megszálló római hatalom megbízásából behajtották az adókat, s a begyűlt pénzt uzsorakamatra kiadták. A farizeusok megvetették, nyilvános bűnösöknek tekintették a megszállókat szolgáló, becstelen úton meggazdagodó vámosokat. A templomba belépő farizeus Isten előtt magát dicsérte:
„Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenből.” A farizeus a maga tökéletességét dicsérte az Úr előtt, szinte azt akarta a tudtára adni, hogy őrá nincs is szüksége.
A vámos meg a mellét verte: „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!”
Jézus tanítványainak azt mondta, hogy a vámos, mivel megalázta magát az Úr előtt, megigazultan ment haza, azaz bocsánatot nyertek bűnei, lelkileg meggyógyult, ami nem történt a farizeussal, aki agyon dicsérte magát az Úr előtt.
Az imádságnak nem a formája fontos, hanem, hogy szívből fakadjon. Az őszinte, alázatos magatartás a lényeg, valamint hogy összeszedjük a bátorságunkat, hogy az Úr elé lépjünk, mint látjuk Jézusnak a tékozló fiúról mondott példabeszédében, amelyben a fiatalabb fiú az apjától kikért örökséget ugyan elverte, de rászánta magát, hogy visszamenjen az őt hazaváró apához, aki a bűnösöket is szeretettel hazaváró mennyei Atya jelképe.
Az imádságunk harc a bálványimádás, a világ mentalitása, racionalizmusa és közömbössége ellen. Az imádság harc a kudarcaink, gyengeségeink, bűneink, függőségeink, szellemi lanyhaságunk, önteltségünk, gőgösségünk és babonaságaink ellen.
Két ember, aki szereti egymást, alig várja, hogy együtt legyen. Ha szeretjük Jézust, találunk időt, hogy együtt töltsük vele, aki vágyódik a velünk való találkozásra. Olyan szeretettel vár bennünket, mint az apa a tékozló fiát. Minél több időt szentelünk Jézusnak, Istenünknek, aki szeret bennünket, a szeretete egyre jobban növekedik, és egyre jobban fogunk hozzá hasonlítani.
A lelkünket emeljük fel az Úrhoz, aki életünk minden területén ott van minden pillanatban. Kérjük, lágyítsa kemény szívünket, hogy vele áldásban gazdag, értékes életet éljünk.
