Keressük a legjobb megoldást, de az úton mindennap különféle buktatók várnak. A keresztény ember nem mindig látja, választja azt, ami a javára válik. S akkor hogyan tovább? A rabbiról, a halászról, a fiatalemberről, a gazdag és a bölcs királyról szóló alábbi történetek talán segítenek nekünk is a kereséseinkben.
A rabbitól megkérdezte a szappangyártó:
– Mire való a hit? Nézze csak meg, mennyi igazságtalanság és nehézség van a világban! A papok kétezer éve prédikálnak a jóságról, igazságról és békéről. És ne említsem a kétezer év folyamán elmondott sok-sok évi imádságot, prédikálást, tanítást. Ha a hit hasznos lenne, nem létezne annyi rossz a világban!
A rabbi szótlanul hallgatta a szappangyártót. Séta közben az út mentén gyermekeket pillantottak meg, akik sárosak voltak.
– Nézze csak ezeket a gyerekeket! Azt mondja, a szappan eltávolítja a piszkot, ezek a gyerekek mégis piszkosak. Akkor, kérem szépen, minek a szappan? A világ minden szappana mellett ők sárosak! – mondta a rabbi.
– Rabbi! A szappan nem tud hatni, ha nem használjuk!
– Természetesen igaza van! – válaszolta a rabbi. – Ez vonatkozik a hitre is: a hitet használni, szerinte kell élni.
Mi is gyakran halljuk a vádakat, miszerint a hit az oka a feszültségeknek, a meg nem értéseknek és a háborúknak a világon. Pedig azok az emberek, akik valóban élik a hitüket, nem robbantanak ki háborút. Azok indítanak háborút, akik magukat hívőknek tartják, de a hitükkel visszaélnek – a hitet mások kárára és a maguk hasznára fordítják.
De milyen csapdába, öncsapdába kerül a keresztény ember?
András halász a folyó közelében élt. Egyik nap hazafelé menet azon álmodozott, mit csinálna, ha sikerülne meggazdagodnia. Közben nem figyelt a járására. Egy pillanatban megbotlott egy zacskóban. Úgy tűnt, hogy tele van kavicsokkal. Oda sem figyelve elkezdte őket a vízbe dobálni.
– Ha meggazdagodom, nagy házat vásárolok – mondta, és a vízbe hajított egy kavicsot. Majd elővett egy másikat. – Szolgáim lesznek, finom bort iszok, és finomabbnál finomabb ételeket hozatok az asztalomra.
Ekképpen álmodozott, tervezgetett, és lassacskán az összes kavicsot, egy kivételével, szépen belehajigálta a vízbe. Amíg a kezében tartotta az utolsó kavicsot, és azon töprengett, mi tehetne még, ha meggazdagodna, a hold fénye megvilágította. Akkor látta, valódi drágakövet tart a kezében. Ő pedig nagy gazdagságot dobott a vízbe a jövője tervezgetése közben.
Az igazi keresztény nem a csillagok bűvöletében él, és nem is földhöz ragad. Egész életében felismeri Isten jelenlétét.
Mennyire vágyakozunk rá?
A fiatalember megkérte a remetét:
– Mutasd meg, hogyan találjam meg Istent.
– Mennyire vágyakozol rá? – kérdezte a remete.
– A világ minden kincsénél jobban! – válaszolta a fiatalember.
A remete ennek hallatán elvezette a tóra. Bement vele addig, hogy a víz a nyakukig érjen.
Akkor a szent életű ember rátette a kezét a fiatalember fejére, és belenyomta a vízbe. Az igen kapálózott, de a remete nem engedte el addig, amíg nem volt veszélyben, hogy megfulladjon.
A parton aztán megkérdezte:
– Fiam! Amikor benyomtam a fejedet a vízbe, mi az, amit a legjobban kívántál?
– Levegőt! – válaszolta a fiatalember.
– Jól van, ha ennyire kívánod megtalálni Istent, amennyire vágytál a levegőre, felismered majd Isten csodáit.
A 63. zsoltár 2. versében olvassuk: „…rád szomjazik a lelkem, utánad sóvárog a testem, puszta, úttalan, víztelen vidéken.”
Élt egy gazdag király, aki őszintén vágyott Istenre. Egy éjszaka nagy lármára ébredt. Mintha az a ház teteje irányából hallatszott volna.
Halálra dermedten felkiáltott:
– Ki az?
– Egy barát – válaszolta egy hang. – Elveszítettem a tevémet.
– Hát bolond vagy, ha a tetőmön keresed!
– Te vagy a bolond! – kiáltotta a hang. – Istent keresed, selyembe öltözködsz, és arany ágyneműben alszol!
Ezek az egyszerű szavak annyira megrémítették a királyt, hogy felkelt, mert nem tudott többé aludni. Szent életű ember lett belőle.
Sokan mondogatják, hogy keresik Istent, vágyakoznak rá, életük azonban távol van tőle. Hiába keressük Istent, ha életmódunkkal távolodunk tőle.
Egy másik király, akit alattvalói bölcsnek tartottak, egy csodálatos, de igen különös palotát építtetett. Az építőmesterek a közepébe helyezték el a szobát a királyi trónnal. Ehhez a szobához csak egy ajtó vezetett. A kastélyt azonban különféle folyosók hálózták be, mindenféle irányból.
Amikor elkészült a csodapalota, a király elrendelte, hogy minden alattvalója járuljon eléje, hajtson fejet. Ő a trónon ült és várt.
Az emberek kíváncsiak tódultak a palotába. Illetve a palotáig, mert az összekuszált, kacskaringós folyosó előtt megálltak. Meghökkenve, tanácstalanul mondogatták egymásnak:
– Egyetlenegy út sem vezet a királyhoz! Egyetlenegy út sem vezet a királyhoz!
A királyfi azonban, aki az ajtóban állt, a szoba felé mutatva így szólt:
– Bent várakozik a király. Minden út hozzá vezet.
Istenhez sok út vezet. Minden embernek megvan a saját útja, amelyen halad. Isten mindenkire rábízza, hogy döntsön a saját útjáról. Ne adjuk föl, ha néha összekuszálódnak a hozzá vezető utak.
