Aki ismer, tudja, nem vagyok egy divatbolond, viszont szeretem az időt álló, finom, szép darabokat, a ruhatáram kedvencei 5–10–20 évesek, szövetnadrág, fehér vászoning, farmer és zakó, meg a pillanatok alatt, leértékelésen vásárolt fekete overál és a kis fekete ruha, melyek nagyon könnyen ünnepélyessé tehetők, ha szükség adódik rá, de bármilyen alkalmi viselet alapdarabjai lehetnek. Kedvenceim a kiegészítők, a finom tapintású sálak, kendők és ahogy mi mondtuk otthon, a franciák, vagyis a svájci sapkák, melyekből volt két fekete, egy barna, zöld, bézs és krém színű, a világosabbakat édesanyám ruhatárából örököltem. Utóbbiak évek óta a fiók mélyén lapultak otthon, a megüresedett szülői házban. A nyári nagytakarítás idején azonban előkerültek, örömmel tapasztaltuk, hogy nem tett bennük kárt a moly, és nagylányom az ő kiválasztott ruhakupacához tette valamennyit, mint ahogyan néhány nagyi és anyu-ruhát is a múltból. A több száz kilométer távolságban tanuló egyetemista talán a napokban is a mama franciájában ment az előadásra...
Nem vagyok divatbolond, vagyis nem szeretek öltözködni, azok közé a diákok közé tartoztam, akik szerették az iskolaköpenyt, most is egyszerűbb lenne a dolgom, ha a munkaruha, egyenruha kötelező lenne. Viszont időnként elgondolkodom a ruházkodásról, hiszen az öltözködés kicsit jellemrajz is, elárulja, hogy valaki kitárulkozó, zárkózott, visszafogott, netán extravagáns. Vajon csak a szegénység tette, hogy régen az embereknek egy télikabátja, egy ünneplő ruhája volt? Mi az oka annak, hogy egyesek szezononként cserélik a ruhatárukat?
Nagymamám, édesanyám még egész életükben megtartották a ruhatárukat. A nagytata és apu inggallérjait egy idő után kifordítottuk, hogy hosszabb ideig hordhassák az inget, és nem (csak) a szegénység miatt volt ez így, sokkal inkább az ésszerűség vezérelte őket. A pazarlás még ismeretlen fogalom volt néhány évtizede, nem dobáltunk el értékés, használható dolgokat. Minden faluban volt egy-két jó varrónő, akivel bármit meg lehetett javíttatni, varrattatni. Válogattunk a kiváló minőségű szövetek, finom kelmék között, sokat számított a szép szabásvonal, a kidolgozás minősége. Az akkor, több próbát követően elkészült ruhák, kabátok ma is tartják formájukat, s tartást adnak annak is, aki felveszi őket.
Érzelmi szempontból is sokat jelenthetnek a tárgyak, a ruhák is, de a fenntarthatóság szempontja sem elhanyagolható. Mennyi ruhát dobhatnak ki manapság egy-két szezon után?
A napokban olvasott, a magyar divatvilág két emblematikus tervezőjével készült páros interjúban is hasonló gondolatok hangzottak el, nevezetesen Zoób Kati azt mondta, hogy olyan ruhákat szeret készíteni, amiket szeretni lehet akár, tíz, húsz éven át. Jó belebújni egy évek óta kedvelt zakóba, kényelmes és biztonságot ad. Tervezőtársa, Benes Anita is két nagyon megszívlelendő mondattal zárta az interjút: Egy szépen megvarrt ruhával nem lehet vitatkozni. Egy szép ruha soha nem megy ki a divatból.
A nyári ruhaválogatás közben ezt mi is több alkalommal is megállapítottuk. A szekrény mélyéből előkerült két bájos kartonruha a hatvanas évek legelejéről, a családi emlékezet úgy tartja számon az ereklyéket, hogy a távolba szakadt amerikai rokonok küldték őket csomagban, s anyunak volt az első cipzáros ruhája a faluban.
S még egy személyes, a leírtakat igazoló történet: Lányom egy barátnője is betekintett a régi szekrényeink tartalmába, és egy több mint harminc éve vásárolt, alig hordott ruhába annyira beleszeretett, hogy neki ajándékoztuk. A sors úgy hozta, hogy néhány hónap elmúltával egy divatmagazin lapjairól nézett vissza ránk.
Mennyi történet, mennyi érzelem...
