Kis búcsú. Gyerekként így hívtam mindenszentek és halottak napja ünnepét. Búcsú, mert ezúttal is volt kirakodóvásár, mint az igazi búcsún, de kicsi, mert csak néhány cukorka- és virágárus kínálta portékáit a temető bejáratánál, nem mint a fergeteges nagy búcsún, amelyen több száz bazáros árult mindenfélét, a kisvonatról, a ringlispílekről és a flipperezőkről nem is beszélve.
Alig vártam, hogy a soha meg nem ismert dédszülők és ükszülők sírjára szánt virágcsokrokkal meginduljunk az ünneplőbe öltözött temetőbe, hiszen a kedvenceket, a diós cukrot, a törökmézet és a sétapálca nyalókát, leginkább a nagyszülők jóvoltából, a kis búcsún is be lehetett szerezni. A későbbi évek során aztán a nagyszülők is egyenként mindörökre a temetőbe „költöztek”.
Amióta már nem a szülőfalumban élek, igyekszem minden évben úgy alakítani a teendőimet, hogy a november eleji ünnepek táján megforduljak odahaza. Ilyenkor a temetőbe is ellátogatok. A múlt héten jártam otthon, és vittem virágot halottaim sírjára. Néhány nappal visszatérésem után jelezték, hogy nagyszüleim síremlékéről valaki ellopta az odahelyezett cserép krizantémot.
Fura érzés kerített hatalmába. Nem az bántott a legjobban, hogy nagyszüleim sírjáról eltűnt az általam odatett virág. Nem is az, hogy feltehetőleg egy másik sírhelyre került. A virág úgyis csak egy szimbólum, egy figyelmes gesztus, ami a tiszteletadást jelképezi. A lényeg abban van, amit érzünk, amikor megtisztítjuk a sírt, elhelyezzük rajta a kegyelet virágait, és emlékezünk.
Azt volt nehéz feldolgozni, hogyan jut el valaki odáig, hogy elvisz egy néhány száz dinár értékű virágot egy idegen sírjáról. Milyen erő készteti erre? A szükség? A kapzsiság? A haszonszerzési szándék? Valami egészen más? Egy cserép krizantémot el lehet vinni valaki sírjáról, az emlékeket szerencsére nem lehet eltulajdonítani. Az emlék olyan virág, amely a lelkünket ékesíti.
Nyitókép: Sándor Zoltán felvétele
