Január 22-e a magyar kultúra napja. Jelentőségének 1989 óta adunk hangot, azóta ünnepeljük, emlékezve és emlékeztetve, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le, illetve jelölte meg dátummal a Himnusz kéziratát.
Kulturális szellemi és tárgyi értékeink, élményeink megélését ünnepeljük ekkor. Ha pedig emléknapról beszélünk, akkor megállapítható, hogy a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségén mutatkoznak meg előttünk a legtranszparensebb módon azok az pályaívek, életművek, amelyek a (vajdasági) magyar kultúra szolgálatáért érdem szerinti és méltó elismerésekben, díjakban is részesülnek.
Ilyenkor mindig nagy gonddal öltöztetem ünneplőbe testem, lelkem. Azoknak a személyiségeknek adózunk tisztelettel ezen az alkalmon, akik nem feltétlenül a magas kultúrában, hanem a mindennapok „dolgos” szintjén, a közösségek tagjaiként tartanak, tartottak ki egy életen át kulturális értékeink-mértékeink mellett, tömbben, szórványban egyaránt. Sok esetben ezek a kovászemberek képeztek egységet, találták meg a közös pontokat, utakat, irányokat például a magas és a népi kultúra között. Egyik nagy erényük és üdvös szolgálatuk veleje-ereje, hogy mindenképpen és módon azt keresik, ami összeköt, és nem arra fókuszálnak, ami helyeket, embereket, ügyeket elválaszthat.
Az életterem, Nyugat-Bácska számos ilyen kovászember éltető közege volt, és hiszem, hogy marad is. Marad, ha marasztaljuk. Kis közösség, nagy felelősség. Ésszel és szívvel lenni-tenni a mindennapokban a dolgunk, mértéket-értéket képviselve a kultúra területén. Mindehhez tartozik a felelős anyanyelvhasználat, és az is, miként adunk, hagyunk hírt magunkról, hogyan lakjuk be, éljük meg a helyet-teret, ami adatott, és teremtünk-e magunk, valamint közösségeink, fiataljaink számára újabb kibontakozási lehetőségeket.
Minden év elején tartják a Négyesfogatot, Doroszló, Gombos, Kupuszina, Szilágyi közös művelődési rendezvénysorozatát. Idén ötvenötödik (!) alkalommal szerveztek zenés, táncos, vidám meg mozgásszínházi jelenetekkel tarkított előadást közösen az említett falvak ifjú és örök ifjú műkedvelői. Csaknem ötven fiatal, sok esetben saját rendezésben, egyéni és egyedi ötletek alapján alkotta meg a produkciókat. Térségünkre mindig is jellemző volt az alulról szerveződés képessége, nyilván az ilyen és ehhez hasonló, nagy multú kulturális rendezvényeknek köszönhetően, amelyeket anno jellemzően az elhivatott pedagógusok szerveztek, terveztek meg. Négyesfogat (ahogyan Ötösfogat is, Bácsgyulafalva, Bezdán, Csonoplya, Nemesmilitics, Zombor részvételével) lett, mert közös akarat és szívós munka volt mögötte, megérhetett ennyi évtizedet, mert a hit és a megőrzés szándéka vezérelte. Ahogyan azokat a fiatalokat is, akik máig éltetik. Igaz, mindez a népi kultúra megnyilvánulásaira is. Hagyományőrző néptánccsoportok gyermekkorú és fiatal tagjai viszik tovább, a szó szoros értelmében magukon hordják a sokszoknyás viseleteket.
,,Kerek világ. Sok a szoknya. A fellépés után levetik, de lényükből soha nem vetkőznek ki. Az árvalányhaj pedig messzire száll az időben, hogy visszacsinálja, ami elcseszett. Képes rá, mert elhiszi magáról, hogy az. Elhiszik egymásról, hogy képesek. A jövő(nk)ben megnő a tér. Terjeszkedik a jövő. »Kiskendő négy sarka simára van vasalva«. A rend jó (!) szokás.” (LMT: Örök nyár – részlet. Vár Ucca Műhely 58.) Így írtam néhány évvel ezelőtt az élő és ható (doroszlói!) jelen(ség)ről.
Sok alkotót, írót termékenyít(ett) a nyugat-bácskai (kulturális) közeg. Gondoljunk csak Fehér Ferenc és Herceg János falura költözésére. Nem Doroszlóra születtek, de ráleltek ott egy autentikus kulturális miliőre, amely feltehetően inspirációhoz segítette őket.
Herceg a doroszlói Móricz Zsigmond Magyar Művelődési Egyesület vezetésével már annak elnevezése előtt is állandó kapcsolatot ápolt, olyannyira, hogy ő volt a keresztapja a Doroszló iparosegyleteiből alakult művelődési egyesületnek.
Fehér Ferenc költő Herceg János példáját követve vásárolt házat az akadémikus szomszédságában. „Írófaluvá” lett a település, amelynek hagyomány- és vallástisztelő, népdalokon és egyházi énekeken szocializálódott lakossága (rokonműfajról lévén szó) hamar befogadta az irodalom hús-vér megnyilvánulásait.
Herceg János, ha a faluba költözésének okairól kérdezték, azt mondta: „a nyelvében élő nép között akartam lenni”.
Tehát a közösség részévé kívánt válni, amelyben személye élő és ható hidat képezett a magas és a népi kultúra között.
Napjainkban talán a generációk közötti találkozási, kommunikációs útvonalak megtalálása jelenti a legnagyobb kihívást a kultúra területén is. A kis közösségek tagjai ebben szintén irányadók lehetnek, abból a szempontból, hogy náluk a lakosság kis létszáma miatt előbb valósul meg a nemzedékek tagjai közötti párbeszéd. Aki csak van, életkortól függetlenül mondhatni, kénytelen összefogni és együtt cselekedni a megmaradás, az identitás megtartása érdekében.
Műveltségünk része a „tartás” fogalma is. Fenntartani, megtartani, tartani magunkat, egész jellemünkkel, minden körülményben.
Az is bizonyos, hogy kultúránk ügye nemcsak a kovászembereken, hanem minden emberen múlik – rajtad, rajtam, azon a hajlandóságon, amely az óvás mellett megújítási szándékot és sok munkát von maga után.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
