Már mindenkinek elege van belőle! A szakmabelieknek, a diákoknak, de a szülőknek is. Szünetnap nélkül telt az első félév, és habár a másodikban már szép számmal akadt lazulás, azelőtt és azután is megfeszített volt a tempó. És vannak, akik túltolják a feladatkörüket, és élethalál küzdőtérnek hiszik az iskolát.
Aztán ilyenkor év vége felé, a kánikulához közelítő fülledt, párás időjárásban sem érik fel ésszel, hogy a merev hozzáállással csak az ellenkezőjét érik el. Azzal is megutáltatják az iskolát, aki még addig egy picit is kedvelte. Na, de körülbelül ez a helyzet minden év vége tájékán.
Lehet, hogy azért is vált emberemlékezet óta a legtöbb iskolában gyakorlattá, hogy májusra időzítsék az osztálykirándulások többségét, hogy a megfeszített tempóba egy kis laza, lenge szellőt vigyenek. Emlékeinkben még élhet, micsoda nagyszerű hangulatban teltek ezek az utazások, hogy mennyit nevettünk és énekeltünk. Felnőttnek hittük magunkat, szüleinktől távol, hátizsákkal a hátunkon, szeretettel csomagolt szendvicsekkel, a bekészített vízzel, némi zsebpénzzel vágtunk neki a kalandnak. Alig vártuk, hogy minél távolabb kerüljön a busz az iskola előtt mosolygós, ámde aggódó szemekkel puszit dobó szülőktől. Magas hegyek, erdők mellett suhanva, távoli falvak, városok illatával beszippantva gazdagodtunk felejthetetlen élményekkel. Tapogattuk önállóságunk első lépcsőfokát a kamionsofőröknek integetve, ócskaságokat tukmáló szemtelen bazárosok bevételét gazdagítva. Biztosan akadtak, akik felsőben életük első csókját élték meg, másokat először kínáltak meg egy-egy szál cigivel, némi alkohollal, a tanárok szigorú tekintetét kicselezve. Jó esetben mindenki épen, egészségesen, feltöltődve tért haza, amiért számtalan hangos és néma szülői fohász emelkedett az ég felé.
Aki gyermekként osztálykirándulásra a 90-es évek izgalmában indult, az az infláció okozta kihívások mellett szembesülhetett az üzemanyaghiány miatt az utazások lefújásával, és a vele járó csalódottsággal is. A kisfalum iskolájába járók szerencsésebbnek érezhették magunkat, mert azokban a legnehezebb években rátermett és segítőkész egyének igyekeztek az efféle problémákat megoldani. Például az üzemanyagkutakról hiányzó dízelre forrást biztosítani, na meg beszerzőt. Így nekünk, diákoknak úgy tűnhetett, nem maradtunk le semmiről. Ma is emlékszem abból az időből a bennünket, diákokat szállító busz ablakából elém táruló látványra, amikor Belgrádban az utak szélén üdítőpalackokból kínált üzemanyag epres és sárgás színén áthatolt a délelőtti napfény.
Osztályom hetedikben és nyolcadikban is két-két napos kiránduláson vehetett részt, egy egész autóbuszt megtöltött a korosztályunk, és a néhány velünk utazó tanár. Az egyik úti cél Vrnjačka Banja volt, következő évre rá a dunai Vaskapu vízerőmű felé vettük az irányt. Az emlékek rózsaszín fátylán át azért valahol dereng, hogy nagyon nem volt egyszerű kigazdálkodni szüleimnek az árát egyik kirándulásnak sem. Mégis, mindent megtettek érte, hogy ne maradjak le. Mert maguk is emlékeztek rá, hogy mennyi nagyszerű élménnyel jár egy ilyen kaland, ezért is kihagyhatatlan és pótolhatatlan egy iskolás életéből.
Gyermekeim iskolája az idén nagy lépésre szánta el magát, hiszen felkínált a felsősöknek, azaz a szülőknek egy kétnapos kirándulás lehetőségét Zlatiborra és a Tara hegyre. A tanintézmény legnagyobb meglepetésére és örömére kapásból egy teljes autóbusznyi felsős jelentkezett rá, miután befutott az illetékes utazási iroda ajánlata. Nagyot nyeltünk szülőtársaimmal, amikor megtudtuk, hogy ez a kaland több mint 12 ezer dinárba kerül majd. Úgyhogy az alsósom egynapos, a 100 km-re levő karlócai kirándulása sem maradhatott el. Az ő közel 5000 dináros költségébe is beletartozott az ebéd, a római maradványok megtekintése, az adrenalinpark belépője, és persze az utazási iroda illetéke. És ehhez még hozzá kellett adni a gyerekek zsebpénzét és az őket kísérő tanárok 1000 és 400 dináros napidíjait. De nem volt kérdés, hogy mennek. És így gondolkodott az iskolába járó gyerekek szüleinek a többsége is. Anyagi háttértől függetlenül.
Aztán futottak be hozzám más iskolákból és községekből az ilyen-olyan információk. Többektől hallottam, hogy gyermekük kirándulását a Magyar Nemzeti Tanács által támogatott, és jutalmul kapott városlátogatással tudta le az osztály, és ez a családi költségvetésnek nagz segítség volt.
Így derült ki az is, mekkora szerencse, hogy gyermekeim iskolája erőt és időt fektetett a szervezésbe, és a legkedvezőbb lehetőségeket kínáló irodák felkutatásába. Azaz nem a mi kirándulásaink voltak idén a legdrágábbak. Olvasom például az egyik online újság cikkét, miszerint bizonyos szabadkai iskolában felsősöm költségeihez képest ötezer dinárral többet kellett kigazdálkodniuk a szülőknek a kétnapos kirándulásért. Mégsem az ilyen eset okozza országszerte a legnagyobb felháborodást, hanem az egynaposra vonatkozó árak, ezen belül is a nem túl nagy távra tervezett utak. Ismerősömtől tudom, hogy egy szabadkai általános iskola diákjai hivatalosan körülbelül 3500 dinárért vehettek részt osztálykiránduláson, amit egy nagyon közeli faluba tervezett meg az azzal megbízott utazási iroda. És a szülőkben nem volt együttműködési szándék és hajlandóság, hogy „nemhivatalosan” szervezzék meg, ésszerűbben és költség-hatékonyabban gyermekeik felhőtlen kikapcsolódását. Azaz az utazási iroda díját, az autóbusz üzemanyaga és a mindenféle illetéket kihagyva, csupán a belépő és a foglalkozás csekély áráért, vagyis a felkínált értéknek szinte a tizedéből fedezzék a kiadásokat, teszem azt kerékpárra pattanva.
Az idei osztálykirándulások országszerte mintegy 1000–1500 dinárral kerültek többe, mint múlt évben. A hivatalos indoklás szerint, mert minden megdrágult, az üzemanyag, az élelmiszerek, hát miért pont a kirándulások maradnának le. És ha lehet hinni a témában bennfentesek előrejelzésének, akkor ezek a költségek jövőre csak még drágábbak lesznek. Miközben ezek a sorok születnek, mellettem éppen egy szendviccsel, ropival, vízzel bepakolt táska várja türelmetlenül a reggelt. Alsósom izgalma tapintható, csillogó szemmel többször is ujjongva csacsogta már el, hogy alig várja az osztálykirándulást. Gyermekeimnek kivételes szerencséje van, nekünk sikerült elkülöníteni a kirándulások nem kis költségét. De mi van azokkal a gyerekekkel, akiknek a családja egy bevételből él, vagy egyből sem, és akiknek a szülei nem tudják az év legizgalmasabb iskolai programját kifizetni?
Nyitókép: Pixabay
