Nemrégiben alkalmam volt sétálni a bezdáni bungalók között. Így nevezik ugyanis a helyiek a Duna leágazásainak partjaira épített nyaralókat, amelyek valóban különböznek a hagyományos víkendházaktól: kétszintes, sajátságosan kialakított kis építmények sorakoznak a Baracska partját behálózó farengetegben. Mintha egy különleges kis faluban barangolna az ember. Élveztem a sétát a vendéglátónkkal, aki egy-egy bungaló történetét is elmesélte. Egy pillanatban figyelmeztetett, hogy nemsokára le kell térnünk a töltésen vezető útról, mert nemrégiben egy szakaszát lezárta egy tehetős vásárló. Kisvártatva neki is ütköztünk egy kétemeletes, szintenként legalább ötszáz négyzetméteres palotának. Az épületet „védő” kőfal a folyópart teljes szélességét elzárta: az így elkülönített partszakaszról magánmólón lehetett eljutni a vízen parkoló siklócsónakokig, vízi robogókig és más úszóalkalmatosságokig. Hirtelen déjà vu érzésem támadt: pár évvel ezelőtt egy tengerparti sétánkat is tönkretett egy hasonlóan „impozáns”, kisajátított partszakaszra épült vár. Már akkor is felháborított az, hogy egyeseknek azt is lehet, amit senkinek sem. Elvileg ugyanis a vízpartok köztulajdonnak számítanak, azaz nem felvásárolhatóak. Szerintem okkal. Így akkor is, most is megállapítottam: ez az, amire akkor sem költenék, ha kidobandó pénzem lenne.
Nos, azért azt le kell szögeznem, hogy a dúsgazdagságtól világéletemben olyan távol álltam, mint Makó Jeruzsálemtől. Sőt, annál is távolabb: sokkal inkább küzdöttem a megmaradásért, mintsem lubickoltam bármiféle jólétben. De igazából nem is voltak sohasem ilyen „magasra törő” vágyaim. Számomra mindig is elegendő lett volna, ha nem kell hosszú matematikai műveleteket levezetnem a bolt felé haladva, amikor a gyerek lábáról leszakad a cipő. Ha a kedvenc öblítőmből gondolkodás nélkül leemelhetek hármat a polcról, amikor leárazzák. És a kolbászt a hentesünknél vehetem meg a nagykereskedések helyett. Ha pedig emellett a havi jövedelmünkből ki tudunk szorítani annyit, hogy évente egyszer a családdal együtt nyaralhassunk, akkor az nekem több, mint elég. Ilyen évekből azonban összesen négy adatott meg életemben. És nem hiszem, hogy ez személyes sikertelenség: a hozzám hasonló korúak ugyanis háborúban edződtek és válságokon fejlődtek mindentudóvá. Amikor pedig már azt hitték a negyvenesek, hogy nekik is kijár egy kicsi az emberséges létből, akkor új küzdelmet hozott egy ismeretlen vírus, majd régi ismerősként ismét bekopogtak a háború és az infláció.
Bár ezúttal nem szaporodnak napról napra a nullák a bankjegyeinken, a drágulás folyamatos terhét mégis naponta érezzük. A mesterségesen szinten tartott árfolyammal ugyanis nem lehet meggátolni, hogy a pénzünk elértéktelenedjen. Erre figyelmeztetnek azok a kimutatások, amelyek a havi jövedelem értékét a drágulás mértékéhez viszonyítva elemzik. A politikafüggetlen szervezetek rámutattak, hogy az állam által propagált alig tíz százalékos infláció csupán számtani manőver. Az élelmiszer és a mindennapi élethez szükséges cikkek árai ugyanis csaknem 40 százalékkal növekedtek az elmúlt 2-3 évben. Ennek tényét pedig nem kell külön bizonygatni, hisz mindannyian járunk kenyérért, tejért és némi kis szalámiért a boltba.
A számtani közép és a valódi érték közötti különbség pedig újra fókuszba került, hisz ilyentájt ül össze minden évben a Szociális-gazdasági Tanács annak érdekében, hogy megállapodjon a jövő évi minimálbér összegéről. Idén is készülődnek a vitára a szakszervezetek, bár egyes érdekvédelmi csoportok már nyíltan kimondják: évek óta hasztalan a vívódásuk a munkaadókkal és az állami képviselőkkel, hisz nyár közepén az államfőnk rendszerint túllépi a hatáskörét, és bejelenti a jövő évi minimálbér „lehetséges összegét”. Nem volt ez másként idén sem, így szinte biztosra vehetjük, hogy az éhbér összege 2025-ben nem fogja túlzottan meghaladni az 50 ezer dinárt. Annak ellenére sem, hogy a Függetlenség Egyesült Ágazati Szakszervezetek és a Sloga Szerbiai Szakszervezetek Szövetségének képviselői elemzésekkel is alátámasztják, hogy a jelenlegi árak mellett a legcsekélyebb életszínvonal eléréséhez is legalább 70 ezer dináros minimálbérre lenne szükség. Kiemelik azon reális felméréseket is, amelyek szerint fejenként 144 457 dináros fizetésre lenne szükség Szerbiában ahhoz, hogy az emberek fedezni tudják az alapvető szükségleteiket. Ezen adatot az Emancipációs Politikai Központ hozta nyilvánosságra. Jelentésükben kiemelik: a megélhetéshez lényegében két mediális átlagbér összegét kellene minimálbérként meghatározni Szerbiában. Az eddigiekben emlegetett legkisebb fogyasztói kosár értéke ugyanis már régen nem mérvadó arra, hogy meghatározzák a szerbiai lakosok minimális életszínvonalát biztosító összeget – állítják a szakemberek, akik a kenyér mellé kolbászt is számolnak a napi menübe, és a gyerek iskoláztatására nem egy füzet árát számolják el havonta. A minimális fogyasztói kosár ugyanis ehhez hasonló mércékkel számol, és még ilyen csapnivaló feltételekkel is 53 ezer dináros a jelenlegi értéke. Ez pedig meghaladja az érvényben levő 47 ezer dináros éhbért, de még a jövő évre beharangozott összeget is maga mögé szorítja – figyelmeztetnek a szakszervezetek a tárgyalások közeledtével. Hozzáteszik: „a minimálbérnek méltóságteljes életszínvonalat kell biztosítania a munkásoknak”.
A véletlenek furcsa találkozása, hogy Miloš Vučević miniszterelnök is hasonlóan fogalmazott nemrégiben. „Az átfogó jólét a célunk” – hangsúlyozta, miközben az általa vezetett szerb kormány első száz napját elemezte. Meg kell hagyni, hogy (ismét) ügyesen bánt a szavakkal: bár jólétet ígért, az „átfogó” jelző azért valamelyest csökkenti a személyes jólét jelentőségét. Emellett a szóban forgó jólétet célként határozta meg, nem jelenlegi állapotként. Ugyanakkor Vučević a jólét bizonyítékaként megállapította, hogy „az év első felében Szerbia gazdasága növekedett leggyorsabban Európában”. A bruttó hazai termék (GDP) 4,5 százalékra emelkedett, az államadósság a GDP 50 százaléka alatt van, a foglalkoztatás növekedése folyamatos – sorolta. Majd folytatta a sikerek ismertetésével: országunk deviza- és aranytartalék tekintetében rekordokat ért el, a közvetlen külföldi beruházások értéke pedig már az első félévben 16 százalékkal túlszárnyalta a tavaly ilyenkor felmutatott eredményt. Emellett számos út és vasút épüléséről is beszámolt, ahogyan arról az 1,5 milliárd dollárról is, amelyet a zöldprojektumok finanszírozására kibocsátott kötvényekből sikerült begyűjteni. A 2027-es világkiállítás szervezését továbbra is a gazdasági növekedés zálogaként említette. Az e köré felépített Ugrás a jövőbe elnevezésű projekt megvalósítása ugyanis „valóban bebiztosítja a lakosok életszínvonalát országunkban, hisz nem csupán statisztikai mutatókat és számokat generál, hanem alapja és feltétele a bérek és nyugdíjak növekedésének” – szögezte le Vučević. Majd tényként közölte, hogy a májusi átlagbér 855 euró volt Szerbiában, év végéig pedig 927-re növekszik. 2027-re viszont 1400 eurós átlagfizetés biztosítja majd a jólétünket a miniszterelnök szerint.
A szavairól valamiért ismét Makó és Jeruzsálem távolsága jutott eszembe. Még egyszer ellenőriztem a bankszámlámon a fizetésem összegét, majd filmkockákként peregtek a lelki szemeim előtt a kenyerem, a kolbászom és az öblítőm árcédulái, miközben rájöttem, hogy a gyerekek nemsokára iskolába indulnak. A tankönyvek és füzetek költséglistájához illene egy lábbelit is hozzászámolni, hisz tegnap focizás közben leszakadt a gyerek lábáról a tornacipő… Mindez azonban mégsem tört meg, hisz ahogyan említettem: mi, negyvenesek tűzben edződtünk harcosokká. Nyomorúságom csak akkor tudatosult bennem, amikor utolsó filmkockaként felvillant előttem a bezdáni partfoglaló villa képe.
Nos, a jólét valóban relatív. Mást jelent a tehetősöknek, mást a politikumnak, és megint mást nekünk, egyszerű halandóknak. Választás híján pedig (ismét) megelégszünk az ígéretekkel. Vagy mégsem?
Nyitókép: Pixabay
