Az elmúlt héten nap mint nap arról lehetett olvasni, hallani az újvidéki sajtóban, mekkora sorok kígyóznak az áramszolgáltató (Elektrovojvodina) előtt, a polgárok panaszt akartak tenni a magas áramszámlák miatt. Különféle hírek jelentek meg azzal kapcsolatban, hogy mi okozta a szokatlanul magas összegű számlákat. Az áramszolgáltató az új szoftverre való átállásra „kente” a dolgot, de sokan úgy vélték, a villanyórákat egyszerűen rosszul olvasták le, mert új vállalat végzi pár hónapja a leolvasásokat. A sorok még akkor megnyúltak, amikor kánikula volt, rossz volt nézni a 30 pár fokban álldogáló idős polgárokat, senki sem segített rajtuk, a média azonban gyakran megkörnyékezte őket, és készségesen, egyesek indulatosan nyilatkoztak mizériájukról. Olyanok is voltak, akik már másodszor, harmadszor próbáltak valamiféle megoldást kieszközölni, mert másodjára is bődületes összeget kértek tőlük. Gyakran fél napot várakoztak így a szerencsétlenek, egyesek kempingszéket hoztak magukkal, a bajtársak ropit, innivalót osztottak egymás között.
A múlt hónap vége felé egyre gyakrabban nyitogattam a postaládámat, és valami rossz érzés kerülgetett akármikor üresen találtam. Csak nem akart megérkezni az Elektrovojvodina „szerelmeslevele”. Egyre több rossz hírt hallottam, és most már a családot sem kerülte el a számlagubanc. Apámnak is „beolvastak” az újvidéki „áramguruk”, lehet, azt gondolták, a 80 év felettiek már nem állják ki az áramszolgáltató hét próbáját. Persze nagyot tévedtek, apám a barátjával ostromolta meg az energiavámpírok épületét.
Október másodikán, amikor kinyitottam a postaládát, végre ott várt a csinos boríték. Ütött az igazság órája, de kemény voltam, habozás nélkül felnyitottam. Az összeg láttán a bátorság gyorsan az inamba szállt, 28 500 dinár! Mindjárt ott láttam magam a kígyózó sor végén, csevegve a többi pórul járt emberrel. Nem akartam hinni a szememnek. Többször is elképzeltem, hogy ha történik is valamiféle tévedés, pár ezret tévednek majd, na de több tízezret?! Nem is értettem, hogyan lehet így mellészámolni. Ahogyan ott bámultam a lift előtt a számlát, arra jött az egyik szomszéd, mondtam neki, úgy látszik, most mi következünk. Ő is hamar megnézte, és kikerekedett a szeme. Mint utólag kiderült, az új óraleolvasók azért csak betartottak bizonyos sablonokat, míg apámnál 5-6 ezer dinárt számoltak fel pluszban, nálunk több tízezret. Tudnak ezek számolni…
Mit volt mit tenni, nekikeseredtem a panasztevésnek, és megcéloztam az Elektrovojvodinát. Ahogyan közeledtem a sugárúthoz, abban reménykedtem, hogy ha befordulok, nem látok kígyózó sorokat. Így is történt. Beléptem az ominózus épületbe, kb. tízen lehettek előttem, na ez egészen tűrhető. A tolóablakos teremben EPS-es (Elektroprivreda Srbije) föliratú kosztümös fiatal hölgyikék próbálták vidítani a mérges népet, mindenkitől megkérdezték kedvesen, miért szeretnének reklamálni, és megpróbálták rábeszélni az idős polgárokat arra, hogy intézzenek mindent online, akkor nem kell sorban állni. Egyesek nagyot legyintettek, mások kinevették őket. A sor lassan haladt, de egy órányi szenvedés után odakerültem a tolóablakhoz, és kiöntöttem a lelkemet. Odaadtam a két utolsó számlát, az ügyintéző pedig bekopogta az adataimat a számítógépbe. Elnézést kért, és odafordította a képernyőt, ahol látszódott, hogy az eredeti összeg helyett csupán 7500 dinárral tartozom. Megkérdeztem, hogyan lehetséges ekkorát tévedni. Az asszony mosolyogva odaintett, hogy jöjjek közel a tolóablak alján lévő réshez, majd suttogva a fülembe mondta: – Ne haragudjon, de ezek tényleg nem tudnak órát leolvasni.
Nyitókép: Pixabay
