Sohasem szerettem a telet, s az idő előrehaladtával mondhatom, egyre kevésbé tűröm ezt az időszakot. Pedig gyermekkorom keményebb teleihez képest inkább késő őszi időjárásról beszélhetünk az utóbbi években. A hosszan tartó szürkeség, a kora délutáni órákban beköszöntő sötétség, a csontig ható, állandóan nedves levegő nagyon zavar. Nyilván azért is, mert pont ez a nyálkás időszak kedvez leginkább a különböző vírusoknak, amelyeket a munkahelyi, iskolai közösségekből hazacipelve serényen cserélgetünk egymás között. Komoly betegség szerencsére ritkán fordul elő családunkban, azonban hol egyikünknek, hol másikunknak folyik az orra, kapar a torka. A teáskancsó sem pihen sokáig a polcon, gyógynövény darabkákat tartalmazó filter kerül a forró vízbe. Családunkban olyan szinten gyógyításhoz kötött a teafogyasztás, hogy a közelmúltban csemetém aggódva pislogott a vendég felé, aki a felkínált lehetőségek közül a teát választotta egy délutáni látogatás alkalmával. Meg sem fordult a fejében, hogy a teát csupán élvezeti értéke, vagy frissítő hatása miatt is fogyaszthatjuk.
A teafogyasztásnak egyes európai társadalmakban külön kultúrája van, elég csak az angolok öt órai teájára gondolni, amely az 1800-as évek közepétől máig egy megkerülhetetlen társadalmi esemény a szigetországban. Oroszországban nemzeti italként tisztelik a teát, híres teafőző edényük, a szamovár pedig az orosz társadalmi élet szimbólumának számít.
A témának kicsit utánaolvasva, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a filterestea-variációk szóba sem kerülhetnek, ha egy ínyenccel ülünk le teázni, nem mindegy, milyen edényben, milyen hőmérsékletű vízzel és mi módon készítjük el a teát. A japán kultúrában elkészítésének, de a fogyasztásának is ősidők óta saját szabályai vannak. Egy japán teaszertartás órákig eltarthat, a folyamatot külön iskolákban oktatják.
Európába az Ázsiában honos teacserje levelei csak a XVII. században kezdtek beszivárogni a Kínával folytatott kereskedelmi ügyletek révén. Holland hajóstársaságok először csak az európai fejedelmi udvarok számára szállították az Ázsiában honos teacserje szárított részeit, mivel igen drága árunak számított. Később viszont szélesebb körben is elterjedhetett, elsősorban a londoni kávéházaknak köszönhetően, melyekből már több mint kétezer működött a brit fővárosban. Egy 1658-as újsághirdetés is tanúskodik a teafogyasztás kávéházi árusításáról és ebben az ital helyes elkészítési módját is leírják. Erre nyilván azért is szükség volt, mert az európaiak nem mindig tudták, mit is kezdjenek a teával. Néhol az ázott leveleket kenyérszeletekre halmozva fogyasztották, a forrázatot pedig kidobták, de levét tárolták hordóban is és úgy mérték ki, mint a bort vagy a sört. Az angol kávéházak a régi kínai receptre hivatkozva csészében leforrázott levelekből készült italt kínáltak. Tomas Twining 1706-ban nyitotta meg Arany Oroszlán nevű kávé- és teaházát, ahol a kezdetektől lehetett fogyasztani, vagy haza is vinni a teakeveréket. Legismertebb alkotásuk az Earl Grey, melynek különleges zamatát és illatát a levelekhez hozzáadott bergamottnarancs olaja adja. A teakeverék máig népszerű, a néhai II. Erzsébet angol királynő sem fogyasztott mást.
A teacserje Európában befutott sikertörténetét, a tea feldolgozásának módját és fajtáit, különböző hatóanyagait még sokáig lehetne taglalni. A világhálón meglepően részletes irodalom található ebben a témában.
Erről olvasgatva találkoztam az ősi magyar teakultúra témájával is, mely a népi gyógyászathoz köthető. Őseink mintegy 700 különböző vadnövényt használtak gyógyászati célra. A mai felfogásban legelőször a tea, azaz a gyógynövények főzete jut elsőként eszünkbe, de a hagyományos paraszti kultúrában a gyógy- és vadon élő ehető növények a mindennapi táplálkozásnak is részei voltak, háztartási szerként, festékanyagként is felhasználták. Gyógynövények főzetével, tinktúrájával, vagy egyéb felhasználási módokkal több betegséget, bajt és nyavalyát gyógyítottak, sőt az állatok bajaihoz is ezeket használták.
Így már érthető számomra, hogy családunkban a teát leginkább gyógyító tulajdonságai miatt kedveljük.
Nyitókép: Pixabay
