Telet űztek, lovat sirattak és kiszebábot égettek szombaton Tóthfaluban a lovas farsangon. Igen szép számú felvonuló, maskarába öltözött gyerek és szülő gyűlt össze erre az alkalomra a régi iskola udvarán. Öröm volt látni az önfeledten nevetgélő gyermekeket és felnőtteket, akik bár dörzsölték a tenyerüket a hideg miatt, az arcukra nem fagyott rá a mosoly. Már kora délután gyülekeztek és késő délutánba nyúlt a mulatozás, amikor előkerültek a hangszerek is, miután a felvonulás, a művelődési és szórakoztató műsor után megtörtént a lósiratás és a kiszebáb égetése is. Volt ott tea, forralt bor, na meg az elmaradhatatlan szalagos fánk is, de ami a lényeg, a hagyományaink éltetése, az önfeledt mókázás, a közösségi élmény szépsége, mind-mind megvolt Tóthfaluban. Ott, ahol a templom körül épült ki minden: iskola, óvoda, kollégium, edzőterem, focipályák, tündérkert. És tündérkertté vált a régi iskola épületének környéke is, ahol a rendezvényt tartották. A résztvevő felnőttek mindegyike, akikkel beszéltem, azt emelte ki, hogy nagyon fontos számára a magyar hagyományok életben tartása, és némelyek felélesztése, mint amilyen a lósiratás is. Erről, bevallom, vajmi keveset hallottam eddig, de ott alkalmam volt látni is. Nem mindennapi móka. A maga egyszerűségében az élet mindennapos huncutságait tárja elénk, amikor már egy elpatkolt lovat próbálnak meg elkupeckodni. Persze ennek is az a lényege, hogy jót derüljünk, de mint minden népi hagyományban egyszerűen, érthetően, mégis árnyaltan, benne van az, hogy szemesnek áll a világ, aztán végül mindenki elnyeri méltó jutalmát vagy büntetését, akár a népmesékben. Vajon a rohanó világban, amikor határidőről határidőre szorul görcsbe a gyomrunk, munkáról munkára és házimunkára váltunk, mikor felejtettünk el játszani?
Erre is jó a hagyományok éltetése, hogy ne feledkezzünk meg róla, az élet nem csak rohanás és pénzhajhászás, hanem az igazi megpihenés a családi szeretet mellett a móka és kacagás, és mindez közösségben.
„A farsang a vízkereszttől (január 6.) húshagyókedd éjféléig, a hamvazószerdával kezdődő nagyböjtig (a húsvétot megelőző 46. napig) tartó időszak elnevezése. Hagyományosan a vidám lakodalmak, bálok, mulatságok, népünnepélyek jellemzik. A farsang jellegzetessége, hogy a keresztény liturgikus naptárban nem kötődik hozzá jelentős vallási ünnep, alapvetően a gazdag néphagyományokra épül (lásd: torkos csütörtök). A kereszténység előtti időkből származó farsangi mulatságokat az »erkölcsös« 16. és 17. században nem eredete, hanem bujaságot szimbolizáló szokásai miatt tiltották. A farsang csúcspontja a karnevál, hagyományos magyar nevén a »farsang farka«. Ez a farsangvasárnaptól húshagyókeddig tartó utolsó három nap, ami nagy mulatságok közepette, valójában télbúcsúztató is. Számos városban ekkor rendezik meg a híres karnevált (riói karnevál, velencei karnevál), Magyarországon pedig a farsang legnevezetesebb eseményét, a mohácsi busójárást” – olvasom a Wikipédián. Bár mi nem vagyunk sem Rióban, sem Mohácson, de a mi kis értékeink, az őseinktől örökölt és eltanult vagy épp újratanulandó szokásaink ugyanolyan fontosak – nekünk. És bár fontos tudni a világ dolgairól, a legfontosabb tudni arról és részt venni abban, ami körülöttünk zajlik. Ha részesei vagyunk az eseményeknek, akkor érezzük igazán annak fontosságát. Valószínűleg kényelmesebb lett volna a meleg szobában ülni farsangolás helyett, de akkor hol marad az élmény, hol marad a találkozás? Ilyenkor lehet igazán érezni a személyes jelenlét fontosságát, amikor megválogatjuk szavainkat, látható az arckifejezésünk és érezzük mások lelkületét, nem úgy, mint ahogy egy internetes kommunikáció során, amikor félreérthető a rohanásban lepötyögött tőmondat, vagy egy beállított kép, mely azt sugallja, hogy milyen boldogok vagyunk. A valóság sokszor más. És ezt csak szemtől szemben lehet látni, mint ahogy látni lehetett azt is Tótfaluban szombaton, hogy a kiszebáb égetésekor kisütött a nap. A templom tornya felsejlett a napsugarak között, mintha érkezett volna a jel, hogy a tavasz nincs már messze.
Nyitókép: Gergely Árpád felvétele
