Amiatt szeress legjobban, ami a legrosszabb bennem – üzeni olvasóinak korunk talán legmegbotránkoztatóbb, legsötétebb üzeneteket közvetítő gondolkodója, Michel Houellebecq. Az elidegenült társadalmunknak hű tükröt állító írót már egy éve „kerülgeti’ egy belgrádi, alig pár, lelkes tagból álló, irodalomnépszerűsítő egyesület, nagy nehezen sikerült rábeszélniük arra, hogy a múlt hétvégén jelenjen meg egy harminc perces beszélgetés erejéig egy fővárosi, irodalmi fesztiválon. Kalapos, fehér kesztyűs belgrádi dámák, sportos eleganciával hivalkodó urak, előkelő polgárok százai szinte ütötték egymást a belépőjegyekért, az 1400 férőhelyes terem ajtajában álló őröknek az a hálátlan feladat jutott, hogy helyszűke miatt ne engedjenek be éppen mindenkit. Az est hatodik percében nyilvánvalóvá vált: Houellebecq nincs itt. Állítólag a felszállás előtt bedöglött a repülőgép, az író több száz másik utas társaságában több órán keresztül fogságban volt a Charles de Gaulle repülőtéren rekedt gépben, és ez a helyzet annyira megviselte, hogy később képtelen volt Szerbiába repülni. Ennyi. A fesztiváligazgatót, aki ezt bejelentette, az elégedetlen közönség kifütyülte, leordította, az előkelőnek tűnő, polgári auditórium részéről valóban váratlan reakcióban részesítette. A műsort vezető hölgy hiába igyekezett csitítani a kedélyeket, hiába kérte a közönséget, hogy: Várjatok, emberek, a fesztivál nem Róla szól, vannak itt még sokan, kimagasló irodalmárok, akik miatt érdemes itt maradni! – A szépirodalom nem szupersztárok istenítéséből áll – próbálta jobb belátásra bírni a lázadó közönséget. Sokan hajthatatlanok maradtak, a második sorból még egy “ne sz*rjál!” is elhangzott… A leghangosabbak – talán túlzás lenne azt állítani, hogy a benn ülők egynegyede, de tíz közül egy néző biztosan – felindultan elhagyták a termet.
A székükben maradók az est folyamán több író és költő szereplését láthatták, többek között egy fiatal, holland költőnőét is, aki üdvözlőfelszólalásában valahogy így fogalmazott: Ha jól számolom, ez már az ötödik olyan irodalmi fesztiválom, amelyen Houellebecq-nek is ott kellett volna lennie… Megállapítása hangos röhejt váltott ki.
Az est ékes bizonyítéka volt annak, hogy korunk szupersztárjai éppen azok, akik a legmegbotránkoztatóbb, legkihívóbb viselkedésmóddal képesek magukra felhívni a figyelmet. Jusson csak eszünkbe a vonzó popsijú horvát énekesnő, akinek az otthoni szexvideója hogy-hogy nem, megjelent a cyberspace-ben. Vagy a lakodalmas folk-szupersztár, akit a belgrádi parkolóban méregdrága terepjárója mellett combba durrantottak. Egy népszerű műsorvezetőnőnk is ide sorolható, ő biztos abban, hogy „a méret igenis számít!” A politikusokról most talán ne is beszéljünk! A valóban nagyok közül itt van Paris Hilton, Jacko, Madonna… Mindannyian botrányos viselkedésükkel, öltözködésükkel, kijelentéseikkel ki-ki a maga célcsoportját célozzák meg. Anélkül, hogy mélyebben boncolgatnánk, esetleg megkérdőjeleznénk bárkinek a művészi, szakmai vagy irodalmi értékét, egyértelműsíthetjük, hogy a népszerűségi mutatók növekedése a botrány súlyával egyenesen arányos. Selfmarketingre szubtilis vagy kevésbé kifinomult formában mindenkinek szüksége van, még a szupersztároknak is, a puszta tehetség, szorgalom és a szerencse többé nem elegendő a felszínen maradáshoz. A csúcson történő egyensúlyozáshoz pedig semmiképp sem! E sorok megjelenése nagyon jó példa arra, hogy a gyakorlatban mindez miként történik. Olvasóink közül valószínűleg sokan nem is hallottak Michel Houellebecq-ről, ahogyan jómagam sem hallottam. Ha a múlt pénteken megjelent volna a belgrádi, irodalmi eseményen, ez a szöveg ma biztosan nem látott volna napvilágot. Houellebecq lett volna az egyik szerző a tucatnyi meghívott közül, még ha messzemenően a legnépszerűbb is, akkor is CSAK az egyik vendég. A minden bizonnyal indokolt alapokra rövid idő alatt felépített botránnyal azonban szupersztárságára ügyesen rádobott még egy, jól célzott lapáttal, a következő, bejelentett szereplésére eljönnek majd azok is, akik most hallanak róla először, azok, akik most kattintanak rá a nevére először. Ne feledkezzünk meg arról, hogy egy ekkora terjedelmű szöveg leközléséért lapunkban, mint amekkora most az Olvasó előtt áll, pontosabban egy ekkora újságfelületet igényelő hirdetésért egy becsületes, moholi vagy bajmoki autóbádogosnak, vulkanizőrnek vagy bármilyen kisiparosnak a szerbiai átlagfizetés felét kellene legombolnia. Michel Houellebecq teljesen bér- és díjmentve, kihasználva a sajtó beteges szenzációigényét, reklámozhatja személyét és életfilozófiáját, a leírt szituációban pedig csupán annyit kellett tennie, hogy ne tegyen semmit. Hogy otthon maradjon. És íme, még mi, viszonylag kis lapként is buzgón hirdetjük a nevét. Gondoljunk csak bele abba, hogy a szerbiai marketingszíntér hány hektárnyi újságfelületből, hány ezer meg ezer órányi, méregdrága műsorszórási időből tevődik össze! Cím- és belső, színes és fekete-fehér oldalak milliói! Zseniális, valóban, a francia géniusz mindenképp megérdemli a csúcson maradást! Remélem, hogy hirdetőosztályunk nem az alulírott szerző nevére számlázza majd ezt a hirdetést…
