Az ünnepi őrülethullám kezdetén becsöngetett a szomszéd. Nem nyitottam ajtót, másnap, ugyanabban az időben megint jött, meg harmadnap is. Amikor negyedszer csöngetett, a kíváncsiság győzött: – Szomszéd, tudnál-e kölcsönadni két rugót hétfőig? Várok egy befizetést, visszaadom azonnal! – kérdezte zsebre tett kézzel, lezser hangvétellel. Nem volt nálam annyi. – Semmi gond, mondta, kezet fogtunk, és elment. A csengőgombot az ötvenes éveinek végét taposó, sportos, jóképű, mindig a legújabb divat szerint öltözködő, aktív férfi nyomkodta kitartóan, véletlenül sem egy olyan megtört, elnyűtt alak, akinek láttán kinyílik a pénztárca a zsebünkben. A jómód családi összképüknek letagadhatatlan és meghatározó eleme, ezt a tényt huszonéves fia is alátámasztja öltözékével, bringájával – kerékpármodelljén az áruházak kirakatában hatszámjegyű árcédula lóg. Vajon mire kellhet neki, azaz nekik a viszonylag kis összeg? Azokban a napokban egy másik, minimálnyugdíjból tengődő szomszédtól emberünk felesége kért és kapott kölcsön ezer dinárt. Nem először.
Ótos András felvétele
Mire kellhet nekik a (még több) pénz, nélkülöznek? Száztíz négyzetméteres lakásukban meleg van, az ajtó alatt villanyáramból eredő fény szűrődik ki, egyikük sem alultáplált... Mi lehet az, amit a már meglévő jólét mellé akarnak még betaposni? Betegség vagy hasonló sorscsapás érhette a családot, és ez indokolja a többletigényt? Sokkal valószínűbb, hogy esetükben is – akárcsak legtöbbünk esetében – az a bizonyos, fránya takaró az oka mindennek. Vajon mikor, életünk melyik pontján bukkan elő alóla a lábunk? Vagy a túlnyújtózkodás, mint környezet diktálta kényszer, már eleve beépül az alapirányelveink közé?
Ilyenkor, az év végén, mindannyian visszatekintünk az elmúlt hónapokra, megpróbáljuk átvilágítani, prioritás szerint csoportosítani elégedetlenséghalmazunk elemeit. Magabiztosan kijelentjük: jövőre jobb lesz! Nos, nem lesz jobb. Azért nem lesz jobb, mert már most jobb. A lécet kényszerűen túl magasra állítottuk-állítjuk mindig, minden évben, minden téren, és azzal, hogy rendre nem sikerül átugranunk, azzal, hogy minden egyes nekifutáskor leverjük, folyamatosan hizlaljuk az imént említett halmazt. A kudarc miatt szabályszerűen másokat okolunk, mások erőforrásaiból igyekszünk pótolni a „hiányt”, boldogságot meríteni. Azonban akármennyire is törekszünk, a kép mindig hiányos marad. Létünk apró, boldogság-mozaikkockából kirakott montázskép: minél több kockácskát igyekszünk beleszorítani, számbelileg kifejezve, annál több fog kimaradni belőle. A keret mérete természetesen nem egyforma, mint ahogy a kockáké sem, a kitöltés módszere azonban azonos. Az elégedetlenséget tápláló teljesületlenség érzése az üresen maradó képpontszám függvényében növekszik, és mivel elferdített szemléletmódunk nem teszi lehetővé az objektív állapotfelmérést, e rossz érzés nem csillapodik még akkor sem, amikor az üresen maradó mező a kép egészéhez viszonyítva már csak nagyon-nagyon kicsi. Fogadjuk el, hogy egyikünk mozaikképe sem lehet teljes, és ha az egészre, azaz a minden elérésére törekszünk görcsösen, ha néhány mozaikkocka hiánya képezi az elégedetlenség folyamatos forrását, akkor hiába reméljük az új évtől, vagy bármilyen, hasonló fordulattól a jobbat. A boldogság már itt van, ebben az évben, az előzőben is ott volt, csak nem ismerjük/ismertük fel. Nem jövőre érkezik, az államhatalom bukásával, a külföldre költözéssel vagy a kilátásba helyezett új, jövedelmezőbb munkahellyel. A következő év legfeljebb ennek a felismerésnek a birtokában válhat „jobbá”, ehhez azonban nem kell kivárni az éjfélt – bármikor, akár azonnal ráébredhetünk a lényegre, felfedezhetjük a hiányos kép szépségét. Az egyik nagy tudósunk egyszer állítólag kijelentette: „Az embert küzdelemre és szenvedésre teremtették, s aki nem ehhez mérten éli életét, elvész.”
E sorokat a dugókkal eltorlaszolt, főútvonalon eszelősen előrenyomuló, idegesen tülkölő olvasók többsége minden bizonnyal badarságként éli meg, egy kisebb csoporthoz azonban remélhetőleg eljut majd a szöveg mondanivalója. Ők talán ismét szemügyre veszik takaróikat, újravizsgálják pozíciójukat a térben, az időben és a korunk nyújtotta lehetőségek tárházában. Az utóbbiaknak kívánom a semmitmondó, kettős jelző nélküli év helyett azt, hogy még ma felleljék az idült elégedetlenségcsomagot nagy ívben elkerülő csendes mellékutakat!
