Olykor egy szép, dicséretre méltó ötlet, terv is visszafelé sülhet el. Miként az az új esztendő első napján Sánta Gróffal történt. Nem vagyok benne biztos, hogy az illető személyre minden szövegrajongóm emlékezik, hiszen jó ideje nem foglalkozom vele, mint olyannal a jegyzeteimben, annak ellenére, hogy gyümölcsöző kapcsolatunk nem szakadt meg, s remélhetőleg ez most se következik be. Róla, illetve a nevéről itt csak annyit, hogy nem sánta, legkevésbé gróf, jól lehet grófi gesztusairól szűkebb környezetében közismert. Ha tehette és ha tudta, támogatott más egyesületet, szegény diákokat, de még bizonyos árva szerzők műveinek a megjelentetését is, s mégse sántult bele.
Legutóbbi egybeülésünkkor erősen csuklott.
– Bizonyára sokan emlegetnek – próbálom fölvidítani.
– Igen, a sasok! – mondotta két csuklás között.
S amidőn jó negyedórányi csuklása megenyhült, elmesélte hogyan járt ezzel a nyavalyájával harminc évvel ezelőtt.
– Úgy kezdődött, hogy egész nap csuklottam. A munkám nem engedte meg ezt az úri luxust, mégse szűnt meg, másnap folytatódott. Folytatódott szintén egész nap. Ez így nem mehet tovább, harmadnap fogtam magam, és elmentem az orvoshoz. Persze csuklottam egész úton, s a váróteremben is, ahol egy hosszú sor várt rám. Akkor észrevettem, hogy egy másik ajtó előtt csak hárman állnak. Erős csuklások közepette hozzájuk csatlakoztam. Benn egy fiatal, kedves orvos fogadott. Elnyögtem neki, mi a bajom. Csak bámult rám, majd azt mondta, várjak itt rá, magamra hagyott. Jó negyedóra múlva tért vissza. Se szó, se beszéd, hátulról mindkét markával megragadta a nyakam, s két hüvelykujjával nyomkodni kezdte. Nem volt éppen kellemes, de a csuklásom megszűnt. Ennyi, kész! – mondta az orvos. Később többször fölkerestem, de már nem a csuklás miatt. Jóba lettünk, szinte haverokká váltunk. Akkor árulta el, hogy én voltam az első páciense, aki csuklásos panaszokkal kereste föl. Ám ő akkor még nem tudta ennek a gyógymódját. Azért hagyott magamra a rendelőjében, hogy a kollégájától azt megérdeklődje.
Elhallgatott, koccintottunk.
– De ha már méltóztattál betérni hozzám, elárulom neked, hogy jártam az új esztendő első napján.
– Hallgatlak!
– Ugye egy gróf, még ha sánta is, nem lehet smucig. Különösen úgy ünnepek táján. Szilveszter éjszakáján kispekuláltam, és rögvest utána meg is fogadtam, egy százassal fogom meglepni azt a személyt, aki január elsején reggel nyolcig elsőnek hív föl telefonon. Tehát, aki elsőként kíván boldog újévet. Az kapja a százast! Természetesen euróban. Mit gondolsz, ki volt a boldog nyertes?
– Fogalmam sincs!
Szinte belesüppedt az arcomba:
– Jól nézd meg – mondta diadalittasan. – Itt ül veled szemben!
Elhűlve bámultam rá.
– Saját magadat hívtad föl?
– Ökör vagy, barátom. Az általam eldöntött időpontig nem hívott föl senki! Később se tolakodtak. A száz euró az enyém maradt. Bánatomra én lettem a nyertes.
Viccnek se rossz, ha a méltóságos gróf úr nem egy olyan öreg tréfával traktált, amit jómagam most hallottam először, s amit az önök szórakoztatására lapunk jóvoltából itt prezentálok.
