Ezen a helyen szóvá tettük már nem egyszer, milyen körülmények között morzsolgatjuk napjainkat immár évtizedek óta. Egy olyan lakótömbben, bérházban, amelynek, ha jól számolom, kilenc emelete van. Minden emeleten általában öt lakás, a földszinten is hasonlóképpen. Ez összesen ötven körüli ketrecet jelent, ily névvel illetem ugyanis a lakásokat. Mert valójában azok is, ketrecek.
Azt is nyilvánosságra hoztam már, hogy egy olyan közösségből származom, ott nevelkedtem, ahol lakóketrecek helyett lakóházak voltak: udvarral, kerttel, óllal, istállóval. Ahol még az istállóban se volt „istálló” mert a gazda rendben tartotta. Ezek a lakóházak, családi hajlékok utcákban sorakoztak, egymás mellett, a mi utcánk felső felében körülbelül húsz, ugyanennyi az alsóban is. Mert az utca hosszát két részre osztotta a rajta áthaladó nemzetközi út. Megalapozása óta több neve volt, például a Széles is, minthogy csakugyan széles volt s ez ideig az is maradt. A fő jellegzetessége azonban az volt, hogy minden lakója minden lakóját ismerte, névről – egymás között esetleg csúfnévről – szólította. Nem egymás hegyén-hátán éltünk, hanem egymás mellett, lehetőleg békében, barátságban. Etnikai incidens ismeretlen volt köztünk. Még a fogalmat se ismertük.
Jelenlegi fészkünkben is vannak szomszédaink, egészen közvetlenek is: felettünk, alattunk, mellettünk kettő is, jobbról, balról a falszomszédok, a felettünk lakókkal a mennyezeten át, az alattunk lévőkkel a padlón keresztül kommunikálunk. Tudjuk mikor porszívózik a jobboldali s mikor klopfolja a csirkemellett a felettünk lakó úgy éjfél tájt. Hasonló hangok érhetik a mi szomszédainkat is, amelyek tőlünk erednek. Leginkább ennyi a közvetlen kapcsolatunk. Látásból ugyan ismerjük egymást, de nem köszöngetünk át egymásnak a kerítésen, mert a falak csak az erősebb, hangosabb, durvább szavakat közvetítik. Elmegyünk egymás ajtaja előtt, de ritkán kopogtatunk be egymáshoz, ritkán nyitunk ajtót egymásra. Ilyen a ketrec-szomszédság, elvétve azonban kialakul még ilyen körülmények között is jó szomszédság.
Világjelenség, hogy a barátságos, meleg családi fészkek fogynak, kiüresednek, saját hamvukba hullanak, a falvak elnéptelenednek s épülnek a felhőkarcoló szörnyetegek. Már tízmilliós magyarokról is tudnak az idegenforgalmi szakemberek, a turisták és a szorgalmas tévénézők. Ahol csakugyan egymás hegyén-hátán élnek az emberek. Elképzelni is megerőltető, hogy egyetlen, aránylag szűk területen, egyetlen városban annyian zsúfolódnak össze, mint mondjuk kis hazánk összlakossága, Koszovó nélkül. Holnap már a meglévő háromszáz emeletre újabb háromszázat húznak, már-már karnyújtásnyira kerülve a csillagos éghez.
Amikor már egymásnak is alig tudunk vagy óhajtunk kezet nyújtani. De minek is folyamodnánk ilyesmihez, amikor ez a gesztus kellemetlenségeket rejthet magában. Például terjedhet általa a fertőző vírus terjesztése. A közvetlen érintkezés, barátkozás helyett ma már olyan kommunikációs eszközök állnak a szomszédok, a barátok, az ismerősök, rokonok, testvérek rendelkezésére, amilyen az a masina, amelyik egyetlen kattintással nem csak az ausztráliai rokon hangját, de örömteli mosolyát is elénk varázsolja.
Alulírottnak van egy dubrovniki szomszédja is. Szomszédot mondok, mert egyazon épületben lakunk, bár nem tudom, hogy a nevezett hányadik emeleten. Legutóbb szélesre tárt karokkal állított meg az utcán. Rég nem látott már, mondta, tán csak nem történt valami bajom, kérdezte.
Kedves, udvarias úriember. Menekült. A házban, ahol laknak, én vagyok az öregebb lakó. Talán nekem illene egyszer meghívni hozzánk. Nem tudom, miért halogatom, mi fékez meg ebben. A közénk húzott falak, emeletek? Ha valahol kertszomszédok lennénk, nem csak át-át köszöngetnénk egymásnak, de bizonyára a kapunkat se zárnánk egymás előtt. Vagy mástól tartva.
