Néha nem is olyan könnyű találó címet adni egy ilyen jegyzetnek, mint amilyen a jelenlegi, amelyben a betűről, mint olyanról is szót ejtünk. Kinek bötű a betű, kinek betű, de nem sokat vét a magyar nyelv szelleme ellen az a muzslai polgár, aki az előbbit használja mindennapi kommunikációja közben, mert hát éppen az őző nyelvjárásban született bele.
Ötletünket az a minapi esemény generálta, miszerint e székfővárosi buszokon a menetirányukat jelző felirat betűit az eddig használt latin bötűkről cirillekre cseréljék föl. Így is történt. Ezen néhányan fölbuzdultak, más néhányan megütköztek. Jómagam rögvest az előbbiek pártjára álltam. Ezzel köztudott ókonzervatív érzésemnek adtam hangot, mely szerint minden nemzetnek elvitathatatlan joga ragaszkodnia saját kultúrájához, hagyományaihoz. Így a szerbségnek is a cirill ábécé betűinek a használatához nem csupán a tankönyvek lapjain, de még a városi buszok kijelzőin is. Újvidék Szerbia Athénje, s miként Görögországban a görög ábécé betűi dominálnak nem csupán a giroszsütők cégtábláin, így a mi székvárosunkban sem szúrhat szemet közhasználatban a cirill betű. Persze terjedőben van nálunk is az angol bötűstől, nyelvestül, sőt jelenleg már a kínai is, miközben egykori soknyelvűségéből szinte teljesen kikopott a német, az örmény, a ruszin, a szlovák is csak már a Futaki piacon suttog fel olykor a kiszácsi kofák ajkán, a magyar is erős apadóban.
Ugyanakkor egyik kollégám lelkendezve jegyzi meg, hogy a belvárosban az útjelző táblákon a domináns mellett újabban az angol szöveg is olvasható. A könyvkereskedésekben pedig angol nyelvű olvasmányok kaphatók, sőt akadnak kimondottan angol könyvesboltjaink, az egyetlen magyar viszont bezárt. Itt jegyzem meg, nem egy telefonhívást kapok naponta azzal a kérelemmel, hogy tudom-e, hol lehetne beszerezni, megvásárolni egyik-másik könyvkiadónk portékáját, szerzőnk mesekönyvét vagy verseskötetét. Sajnos az ilyen természetű hívásokra csak negatív válaszokkal rendelkezem.
De bötűről betűre haladván hadd említsük meg, hogy egy ilyen multikulturális székvárosban, mint a miénk, az utcákat járva, nem sok jelét látjuk – az angol és a kínai beütéstől eltekintve – az etnikai sokszínűség virágzásának. Van ugyan művelődési házunk, művelődés, s helyiség nélküli könyvtárunk, színházunk, az óvodáinkban, iskoláinkban magyar tagozatok is működnek itt-ott, sajnos mind kevesebb létszámmal, de e félmilliós városnak s ennek még a Telep nevű részében sem, amit a múlt század elején zömében magyarok laktak be, tehát még ott sem bukkan fel egy jóféle kiskocsma és nem tudom, működik-e még a főposta mögött a szlovák vendéglő, kínaiba viszont már szinte minden utcában belebotlik az ember.
Létezik azonban egy városrész, a Heréskert, amelynek szerb anyanyelvű maradék őslakói nem csak a magyar bötűket ismerik, de a szavakat is értik és ha az alkalom úgy adja, szívesen is használják. Egyébként mi a székesfővárosi jöttment és bennszülött magyarok gagyogunk itt a déli végeken a legágrólszakadtabb keveréknyelven. A napokban hallottam egy homokvidéki, egyetemet végzett szőlősgazda szájából: én olyan fajtákat csinálok, ami a mi klímánknak megfelel. Tehát ő csinálja a szőlőt, nem termeli. És mit csinálunk mi? Próbáljuk megbecsülni a saját bötűinket, ahogyan az újvidéki buszosok tették és teszik, még akkor is, ha ezeket a bötűket az idelátogató külföldiek nem mindig tudják kibötűzni. Himnuszt csak a te betűiddel írhatsz.
