Most, amikor a jelenlegi kormányunk a korrupció elleni harcot tűzte zászlajára, nem is tudom, fölvetheti-e a jegyzetíró olyan piszlicsáré ügyek boncolását, amilyen a napokban fölbukkant kóbor kutyák mérgezése vagy a köménymag árának esetleges tervbe vett módosítása? Ilyen és ezekhez hasonló jelenségek elvonnák az illetékes szervek, árellenőrök, a közrend őreinek stb. figyelmét a kormányilag kitűzött célok megvalósításának mielőbbi létrehozásától.
Találkoztam a minap egy kedves hölgyismerősömmel, s míg tartott a kommunikációnk, észrevettem, fölfigyeltem rá, hogy beszélgetőtársam szenvedélyesen szorongat valamit a markában. S amikor már nem bírtam indokolt kíváncsiságomat féken tartani, megkérdeztem tőle, hogy az micsoda? Az a markában szorongatott valami.
Az arca hirtelen szemmel láthatóan megváltozott, a tenyerét kinyitotta, és elém tartotta.
– A lakásom kulcsa, meg ami az e havi (félhavi!) nyugdíjamból megmaradt – mondta csaknem sírásra görbülő ajakkal.
Elmagyarázta – s ebben nem ő volt az első, aki hasonló információkkal látott el – tehát, hogy már nem mer az utcára úgy kilépni, pláne nem buszra szállni, hogy a lakása kulcsát és a magához vett százasokat – ó, nem eurókat! –, esetleg ezreseket a zsebébe rejtse el a kíváncsi szemek, még inkább az ügyesen fürge ujjak támadása elől. Inkább a markában szorongatja.
Fölösleges a székvárosunk komoly, felnőtt lakóinak bizonyítgatnunk, mi minden történik akár fényes nappal is a nyílt utcákon, hát még a tömegközlekedési eszközökön, a buszokon, különösen csúcsforgalom idején, amikor és ahol a rendfenntartással megbízott személyek éjszakai fáradalmaikat próbálják kipihenni, s kerülik a tömegekkel való összeütközéseiket.
Egy szemvillanás alatt értékes, féltve őrzött ékszerek tűnnek el hölgyek nyakából, pénztárcák férfiak zsebéből, nagymamák szintén féltve őrzött, derekukhoz szorított retiküljéből.
Persze ezek a nyílt színi eltulajdonítások köszönő viszonyban sincsenek a nagy, országos korrupciók méreteivel, amelyekhez jelenlegi kormányunk teljes erőbevetéssel viszonyul. Ha ezeket sikerül felszámolni, márpedig ehhez a kormánynak minden adottsága megvan, joggal számíthatunk a mezei, a falusi és a városi stiklik hátraszorítására, de még a gyűlöletkeltő, sőt környezetcsúfító falfirkák tömegének látványos, kézzel tapintható visszafejlődésére is. Az utcai összetűzéseknek, verekedéseknek pedig teljességgel kihuny, elhalványodik a nemzetiségi színezete, a tolerancia gyökereinek elmélyülése.
S addig? – teszik fel a kérdést leginkább azok, akik a kérdésfeltevésen kívül nem tesznek semmit.
Addig folyik minden a maga megszokott medrében.
Épp a napokban panaszolta el nem kis elkeseredéssel egyik öreg barátom, hogy a frissen felemelt félhavi járandóságát egy olyan helyen tulajdonították el, amitől még mindig föláll hátán a szőr.
Választott orvosánál járva kínzó köszvényét csillapítandó, mielőbb benyitott volna a doktornőhöz, a folyosó fogasára akasztotta télikabátját, amelynek a zsebében lapult a pénztárcája az említett félhavi járandóságával. Dolga végeztével kitérve onnan, magára öltve a fogasról leemelt kabátját, s önkéntelenül megtapogatván a zsebét, tapasztalni volt kénytelen, hogy abból hiányzik a pénztárcája.
Immár az egészségház fogasaira is rávetették volna szemüket a szemfülesek, mint afféle megélhetési lehetőség forrására?
