Ha valaki így szólna rám – lett légyen az barát vagy idegen –, bizonyára úgy válaszolnék – pillanatnyi kedélyállapotomtól függően –, hogy mászol te, te hernyó!
Mert a mászni igével, gondolom én, csak az alacsonyabb rendű lények illethetők, a kukacfélék és egyéb kukacosok, az ember megy, sétál, ballag, barangol, kószál, az idősek baktatnak, csoszognak és sorolhatnánk édes anyanyelvünk gazdagságának aranyzsákjából.
Akinek füle van, már a fentiekből is konyíthatja, hogy ismételten egy olyan ügyet próbálok itt feszegetni, ami inkább a nyelvészek kenyere, mintsem egy gyanús képességű firkászé, aki koránál fogva legényes ügetés helyett inkább már csak császkál, hogy ne mondjam mászkál.
De mondtam már: mászkál az öreganyád!
Gazdag nyelvvel ajándékozott meg bennünket a Teremtő. Valószínűleg egyéb nemzetek fiait és lányait is, de személyemnek, aki nem túl sokat mászkáltam más népek szavai között, nincs összehasonlítási alapom, hogy eldöntsem: az unguroké szebb, gazdagabb, kifejezőbb-e, avagy a miénk. Tudom, mindenki a sajátját tartja a legszebbnek, de ilyen elfogult, részrehajló, nacionalista felhangokat nem kéne komolyan venni még egy olyan muskátlis-ablakos, népiesen magyarkodó vulgaristából se, mint aki már a hamut is mamunak mondja, s mászkálni, bukdácsolni is alig képes.
Ami engem illet, mászkálás közben előhívom magamból a legrövidebb, az úgynevezett kétbetűs szavainkat, amilyen például a hó, a jó, a ló, az ég, a szó, a só és rakosgatom őket egymás mellé, miközben elgondolom magamban, mekkora fejfájást okozhat ez annak a franciának, aki a magyar nyelv elsajátítására adta ősz fejét, mert ebben a kacifántos nyelvben, mármint a miénkben például az ég szavunk hol igeként, hol pedig főnévként bukkan fel. És aztán az egybetűs szavaink. Szerencsére azokból kevesebb van, mint a kétbetűsekből. Például az ő. Aminek semmi köze a járványként terjedő öhömökhöz.
Jó, hogy eszembe jutott a francia: egyet épp a napokban tüntettek ki, mint a magyar költészet kiváló tolmácsolóját, s aki ezt a kitüntetést hibátlan magyar nyelven köszönte meg, s hogy csakugyan otthonosan mozog a tanult nyelvben, egy fél kilométeres magyar szóhabarékkal fűszerezte mondandóját. (Pl. Megszentségteleníthetették.)
Bárcsak ilyen szinten birtokolnák anyanyelvüket az anyaországi és a határon túli magyarjaink is, sóhajtottam fel a franciát hallgatva. Igen, az anyaországiak is. Különösen és mindenekelőtt a médiában tevékenykedők. Azok a képzett, kiváló képességűek, akikre egy fél ország figyel határon innen és túl, mégis önfeledten ühümöznek, bühömöznek, mert ugye ezt a világ minden rádióhallgatója és tévénézője érti.
Egyikük édes anyanyelvemen odáig merészkedett, hogy a lemondásban lévő, szentatyáról szóló riportjában közhírré tette: a pápa, miként láthatják a tisztelt nézők, alig tud lemászni a lépcsőkön.
Fájdalmas ugyan ily súlyos munkanélküliségben, amilyen manapság a Kárpát-medencét uralja, de ha történetesen becses személyem lett volna ama médiaház igazgatója, jeles munkatársamnak ama „szóbotlás” után visszaadtam volna a munkakönyvét.
